1. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, hogy elmaradt a tegnapi frissítés, de nem volt se időm, se netem feltenni az új részt, így életemben először megkésve teszem föl. :S Ezért bocsánatot kérek!!
Ezt a részt drága Elenának ajánlom, szerintem rá fog ismerni a történet első pár sorára. :)
Tehát remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ^^
Puszi,
Eilis

Cloe szippantott egyet cigarettájából, majd újra szájába vette a csikket. Egy újságot lapozgatott a Digby’s vendéglőben, néhány saroknyira állandó szállásától. Gondterhelt arcot vágott, néha beletúrt hosszú, vörös hajába. Egész arcát sűrűn szeplők borították, égszínkék szemei nagyon furcsán mutattak sápadt, pöttyös arcán. Kivette a cigarettát a szájából, a csikket pedig elnyomta, mikor felbukkant két pincérnő. Cloe a szeme sarkából észrevette, hogy közelednek, ezért felvonta vörös szemöldökét.
Egy pincérnő még rendben van, de, hogy kettő?
Amikor odaértek az asztalához, még mindig nem nézett föl az újságból, csak úgy tett, mintha elmélyülten olvasna egy hosszú, érdekes tudósítást a Napi Lapban. Az egyik pincérnő megköszörülte torkát, mire Cloe kelletlenül felnézett.
- Cloe - szólalt meg az egyik. – Nagyon sajnáljuk, ami Adennel történt. Olvastuk az újságban…
Cloe megforgatta szemeit, majd a lépcső felé nézett.
- Áh, Darcy, Electra. Amúgy meg már teljesen mindegy, igyekszem teljesen elfelejteni. Az embereknek talán nem fog hiányozni… különben sem játszott ismert sorozatokban. Persze, sokat keresett, és minden bizonnyal direkt őt ütötték el, nem mást. Adent szándékosan gyilkolták meg. – mondta, miközben újra elővett egy cigarettát, és öngyújtót, már készült rágyújtani, amikor a Darcy megszólalt.
- Ami azt illeti Cloe - Újból megköszörülte a torkát, amikor látta, hogy Cloe rosszalló pillantást vet feléje. – Téged is megpróbáltak eltenni láb alól. Érdeklődtek „Rozsdafej” iránt.
Darcy, kinek megdöbbentően világos színű volt a haja, itt elfojtott egy nevetést, így csak ajka széle remegett.
- Mily érdekes – Mosolyodott el Cloe a név hallatán. – Engem „Répafej” névvel szoktak megilletni. Azt hiszem pont te. – Darcy itt rögtön elpirult, s lesütötte szemét. - Ilyenről még nem is hallottam… ez nagyon új.
- Nos, akkor az illető nem sokat tudhatott rólad. Egyébként meg… a gyilkosnak egész biztosan nem a pénzre fájhatott a foga. Jobb áldozatot is választhatott volna magának, ha nem veszed sértésnek. Adennél sokkal jobban kereső színészek is léteznek, akiknek még nem került sor meggyilkolásukra, ha szabad ezt mondanom.
Cloe ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
- Valóban, Aden… nem keresett túl jól. De már úgysem érdekel. Továbbléptem. – jelentette ki egyszerűen, majd egy gyors pillantást vetett ezüstórájára. – Elnézéseteket kérem, de az idő úgy elrepült, hogy észre sem vettem! Már fél órája másutt kéne lennem. – Azért még utólag meggyújtotta a cigaretta végét, majd felkapta holmiját, s a kijárat felé vette az irányt.
Electra és Darcy bólintottak, azonban nem várták meg, míg a nő távozik, csak elvették a kiürült kávéscsészéjét, s a pult mögé siettek.
A fiatal nő akármennyire is jól leplezte a vendéglőben, hogy nem érdekli barátja halála, azonban ez korántsem így történt. Amikor kilépett az ajtón szeméből akaratlanul is könnycseppek csordultak ki, szempillája nedves lett az ezüstös cseppektől, melyek szeplős arcán csorogtak le. Aden halála szörnyen megviselte. Rászokott a dohányzásra, lelki beteg lett, és szinte összes idejét különböző nyelvek tanulásával töltötte. Mikor megpillantotta a hullát, csak üveges tekintetét látta, azokat a smaragdzöld szemeket, melyekben órákig tudott gyönyörködni. Cloe nem dolgozott, egyetemre viszont még mindig járt, így még munkát is kellett keresnie, azonban eltervezte, hogy barátjának halála után csak néhány héttel megy állásinterjúra. Igazság szerint az indoka, amiért távozott a vendéglőből, és otthagyta a két kíváncsiskodó pincérnőt nem az idő volt, hanem mert nem bírt tovább elhunyt szerelméről társalogni, így helyesnek tartotta, hogy útnak induljon. Lelki szemei előtt újra megjelent Aden – az a szív, mely már nem dobog többé, az a szem, mely nem pislog többet, az a tekintet, melyből meglepődés sugárzott, az az ember, kiből már az utolsó cseppig kiszivárgott az élet.
Gyorsan letörölte a könnycseppeket arcáról, megrázta fejét, táskájából selyem zsebkendőt vett elő, melybe belefújta orrát, majd gondosan összehajtogatta, s végül eltette. Mindent ki akart törölni a fejéből, ami Aden-re emlékeztette.
Tisztában volt vele, hogy Darcy hazudott; őt nem akarták eltenni láb alól. Az a nő mindig is utálta, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy megsérthesse különböző becenevekkel, melyekkel élénkvörös hajára akart utalni.
Cloe lesoványodott szerelmének halála után. Nem bírt enni, nem bírt aludni, nem tudott inni sem. Mindent gyűlölt, ami régi életére emlékeztette, hiszen tudta; mostantól minden gyökeresen megváltozik. Semmiképpen sem vágyott újabb párkapcsolatra, azt pedig végleg nem akarta, hogy valaki megpróbálja őt pótolni.
Sietősre vette a dolgot. Néha rápillantott egy-egy hatalmas óriásplakátra, amelyek az új filmsiker főhősét ábrázolták. Ő is látta ezeket a filmeket… Adennel együtt. Már-már menekült az emlékektől, amik csak egy pillanatra is eszébe juttatták Adent.
A kihalt, üres utcákat járta. Olyan helyet akart keresni, ahol egyes-egyedül töltheti amúgy is magányos perceit. Kedves kis városát mindig is úgy ismerte, mint saját tenyerét, és amikor még kisebb volt, mamájával és testvéreivel bejárták az egész világot. Persze, modellkarrierje miatt később ez kulcsfontosságú volt, de később úgy gondolta, nem érdemes tovább folytatnia.
Most viszont minden olyan idegennek tűnt. A házak falait teleplakátozták az új tündöklő filmszenzációk posztereivel, és a híres emberek nagyszabású showműsorainak reklámaival, melyeknek a közeljövőben készültek leadni premierét a televízióban. Úgy döntött, hogy eladja a TV-t is – nem csak a pénz kellett neki, hanem maga az emlék kitörlése fejéből, hogy néha Adennel nézték együtt. Az is megfordult fejében, hogy még a régi munkájából, a modellkedésből megkeresett pénzből vásárolt méregdrága tervezői ruhadarabokat eladja jó pénzért. Csak Aden kedvéért viselte néha egy-egy otthoni, illetve különleges, költséges esti étkezések vagy néhány igazán pazar rendezvény alkalmából. Azon azonban elgondolkozott, hogy a mélykék selyemruháját odaadja-e valakinek, hiszen az emelte ki legjobban a szemét, és karcsú alakját.
Idegesen lerántotta válláról elegáns bőrtáskáját és kotorászni kezdett belsejében csörgő mobiltelefonjáért, mely kizökkentette elmélyült gondolkodásából.
- Halló? – szólt bele, mikor megtalálta, majd dühösen fújtatva tömködte vissza a kipakolt dolgokat táskájának szatén belsejébe. Az illető már letehette a telefont, ugyanis Cloe válaszként néhány sípolást hallott csak, így idegesen belevágta a telefont kézitáskájába, és továbbjárta az üres utcákat. A meleg levegőtől izzadt, de nem foglalkozott vele – ahogy azzal sem, hogy keze még lenge nyári ruháján keresztül is beszivárgott a borzasztó forróság úgy, hogy alig tudott már lélegezni. Újra kicsordultak könnyei.
- Ez az átkozott kánikula… - mormolta magának, és letörölte a nedves cseppeket arcáról. Megrázta fejét, mintha ezzel ki tudná törölni az emlékeket fejéből. Gyerekesen viselkedett, ez bizonyos. Egészen addig, míg élt Aden, álomvilágban élt. Barátjának balesete után felhagyott a modellkedéssel, minden energiáját a tanulásba fektette, és új állást akart szerezni – ezzel is csak el akarta terelni a gondolatokat.
Bizonyára szörnyen nézek ki. – bosszankodott magában. Így összezuhanva még sosem éreztem magam. Talán el kéne felejtenem mindent, és akkor jobb életem lehetne. – Néhány pillanatig ezen elgondolkodott. Vagy talán mégsem. Bár meglehet… nem. Miért kellett barátságot kötnöm egy színésszel? Miért nem választottam egy ostoba villanyszerelőt? Adennek abba kellett volna hagynia a színészkedést, rendkívül tehetségtelen volt. De én így is szerettem. – jegyezte meg gondolatban. Újra meg kellett ráznia a fejét, hogy kitörölje az emlékeket. Sok filmet látott erről: arról, hogy kedvesének szelleme visszatér a nőhöz. Nem akarta követni a halálba, de mindenesetre szeretett volna vele találkozni; még egy végső búcsút inteni tőle.
Mivel üssem el az időt? – kérdezte magától, majd eszébe jutott egy számára remek ötlet, s előkapta zsebéből a telefont, amelyet éppen az előbb tett el. Első ötlete a temető volt, de még gondolni sem mert rá, hogy ő bármikor is betegye oda lábát a közeljövőben, így megpróbálta valamivel elterelni figyelmét, így tárcsázta édesanyja, Sarah számát. Néhány másodperc után egy aggodalommal teli hang szólt bele.
- Láttam a számodat, és azonnal felvettem. Mi a baj, Cloe, kicsim?
Hangja különleges volt. Különösen félelemmel teli, aggódó és rendkívül zaklatott. Cloe hozzá foghatóval még sosem találkozott, ezért is bízott meg benne feltétel nélkül, ezért volt ő a legeslegjobb anyuka a világon, akire mindig számíthatott.
- Nem érzem túl jól magam.
- Ez érthető. Mit szeretnél? – kérdezte gyorsan Sarah.
Cloe kissé megkésve válaszolt édesanyja azonnal feltett kérdésére.
- Nem jönnél át hozzám, Anya? Vagy… inkább… tudod mit? Nem zavarna, ha meglátogatnálak titeket néhány percre? Csak… tudod, már haza sem akarok menni, épp csak jó lett volna veled, meg a srácokkal tölteni egy kis időt.
- Ez természetes. Gyere csak. Lemenjek érted a kapu elé, vagy még emlékszel arra a házra, ahol húsz éven keresztül éltél? – próbált tréfálkozni a középkorú anyuka.
- Nem kell, köszi. Feltalálok. – Mosolygott a nő, majd útnak indult régi otthona felé.

Ezzel egy időben Melanie fejét a koszos ablaküveghez nyomva bámult ki, mellette szegényes csomagjai tömörödtek egy ülésen. A vonat ott zakatolt mellette, a rozsdás síneken alig-alig tudott elindulni. Testvérei alig beszéltek, Sunday előtte, Louise pedig mögötte helyezkedett el. Hosszú utat választottak – egyenesen Amerikába szállítmányozták őket, miután egy hónappal ezelőtt meghaltak szüleik. Melanie a történtek után egy elmegyógyintézetben aludt, ilyenkor akaratlanul is eszébe jutott az Óz, a csodák csodája, s, mikor a filmet látta, saját maga jutott eszébe. Őt is oda vitték, csak őt nem egy forgószél kapta, és repítette el kansasi házával együtt, majd vitte egy smaragdkastélyhoz a sárgaköves út mentén… nem. Őt egy szörnyű rémálom fogta el, és vitte egy olyan elvont világba, ahol a halálon és szellemeken kívül nem létezett más. Ő nem találkozhatott a Bádogemberrel, sem a Madárijesztővel. Neki azokat a torz arcokat kellett látnia, kik fejében és álmaiban éltek a házban, és az ajtó mögötti szobában, kik zenélődobozokat tekergettek, elhangolt zongorabillentyűkön játszottak, s énekeltek, méghozzá a lehető legfélelmetesebb módon. De kik voltak ők, kiket Melanie látott? És miért követte őt ez a szörnyűség? Miért kellett majd neki is egy olyan házban élnie, amitől már kiskora óta rettegett? Miért kellett ezek után minden egyes áldott napon elhaladnia amellett a félelmetes ház mellett, amely alig néhány lépésnyire volt jövendőbeli házuktól és iskolájuktól? Talán nem is akart ezekre a kérdésekre választ kapni, mert csak nyomorú életét keserítették meg volna még jobban, azonban nem élhetett ilyen szörnyűségben, élete végéig rémálmokkal küszködve… ezt nem hagyhatta.
A fájdalmasan zötykölődő vonatút után egy silány kis repülőre szálltak – kényelmetlen üléseken helyezkedtek el, s meglehetősen karakteres szaga volt ezeknek, amelyeken felismerhetetlen anyagok keveredtek. De érdekelte ez a testvéreket? Azon kívül, hogy felnyögtek, mikor a stewardess leültette őket néhány rosszarcú idegen mellé, nem foglalkoztak a félelmetes környezettel. Csak várták, hogy elérjék Amerikát, s szótlanul szálltak le a járműről, mikor az Kaliforniában földet ért. Eléjük jött Sarah Harries, az örökké elfoglalt üzletember édesanya, kinek élénkvörös haját már a távolból látni lehetett, s persze az integető kezekről is tökéletesen fel lehetett ismerni.
Vajon milyen lesz ezután az élet? Megpróbálják majd elfelejtetni vele azt, amit látott, és nyugodt környezetben nőhet fel? Az után, hogy senki nem tudta megmondani neki, hogyan haltak meg szülei? Akármennyit kérdezték a mentőket, a rendőröket a történtekről, semmiről nem számoltak be nekik, és Melanie sem tudott többet mondani értelmetlen makogásnál. Félelmetes estét élt át aznap, és elvárták volna tőle, hogy ő beszéljen? A kislány nem beszélt már napok óta. Nem
Kevés holmijukat berakodták a nő csomagtartójába, s már indultak is a napsütötte időben, amely kissé furcsa volt a testvéreknek, tekintve, hogy órákkal ezelőtt még borzasztó rossz időben utaztak – indulásuk előtt megeredt az eső, a széltől fodrozódott a tócsák teteje, az erős fuvallatok csapkodták a fából készült spalettákat. De itt… minden teljesen más volt. Melanie nem gondolta, hogy egy kis puszta napsütéstől megjavul az élete, de határozottan… más lett.
Hatalmas ováció köszöntötte a lányok érkezését, azonban tiszteletben tartották, hogy most nem szándékoznak társalogni barátaikkal.
Sarah éppen vacsorát főzött – kénytelen volt sokat készíteni, ugyanis innentől hét éhes szájat kellett etetnie. Belegondolt, mennyire fáradt lesz nap végére, hogy az elsőszámú anya, és a komoly üzletember szerepét is be kell majd töltenie, de mivel tudta, mennyire szereti a gyermekeket, nem tiltakozott, s elvállalta, hogy ő legyen a Williams lányok új, nemsokára hivatalos gyámja.
Mikor elkészült az étellel, asztalhoz hívta a család többi tagját, Melanie lassan lecammogott a falépcsőn, s leült a számára fenntartott helyre. Sarah arról kérdezősködött, hogy szereti-e a sült csirkét, s ahogyan beszélt, Melanie gondolatai már teljesen másutt jártak – ugyanott volt, abban a viktoriánus házban, amely visszarepítette egészen a tizenkilencedik század Londonjába. Melanie éppen a fésülködő asztalka előtt ücsörgött, kihúzva magát, hiszen az etikett, az illem megkövetelte a helyes tartást, no meg a fűzőt. A hatalmas tükörbe belenézve nem látott mást, csak fegyelmezett, szoborszerű önmagát, amint gyönyörű holmikat viselve, gazdagon felékszerezett kislányként hallgatja a hallban álló emberek egyre hangosodó, elmélyült csevegését. Szinte érezte, ahogyan a szivarszobából kiszivárgott a nemes szivarok illata, s torkában csakhogy nem érezte, amint a kalapácsok mozogtak a kalapácslécben, mikor lenyomták a zongora billentyűit, majd a hangok a pedállal hosszasan zúgatva maradtak fülében. Megrezzent, mikor az ajtó recsegve kitárult, s idegesen kapta fel fejét az irritáló ricsajra. Senki nem állt ott. Nyugtalanul gyűrögette méregzöld ruhájának csipkeszegélyét, miután ismét odapillantott a nyitott ajtóra, amely egyre csak tárult, és tárult ki, de senki nem mozgatta. Tisztában volt vele, hogy bezárta az ajtót, hiszen mostanában esténként mindig megteszi. A díszes kulcs nem fordult el a zárban, az aranyozott kilincs nem nyomódott le az éjszaka folyamán. Körbetekintett, megvizsgálta a rámába feszített elegáns szövettapétákat, de égkék szeme sarkából még így is a bejáratot figyelte. Hamarosan felállt, mivel nem bírta tovább hallgatni az ajtó sokszoros ütközését a mahagóni fával, így szobájának egyetlen bejáratához sétált, majd erős mozdulattal becsapta azt. Szemei a faliórára szegeződtek, amelyek pontosan mutatták az időt – ezek szerint az ötórai teaparti már negyed órája és három perce folyamatosan tart. Lesimította bonyolult frizurakölteménybe rendezett szőke haját, majd lassan megindult a szoba másik vége felé. Porcelánbabáit egyenesen felsorakoztatta baldachinos ágya előtt található elegáns, antik ládán, de a csodálatos játékok most fenyegetően pillantottak vissza rá, s egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha követnék őt tekintetükkel. Felhúzta rózsaszín, balerinás zenélődobozának kis fogantyúját, majd addig tekergette, amíg meg nem szólalt Tchaikovsky Diótörőjének dala. Ismét vetett egy pillantást az órára, amely folyamatosan, szinte már túl pontosan kattogott fülében, s ez egyre csak hangosodott. Mindent olyan élesen hallott, hogy be kellett fognia fülét, s mikor már nem bírta tovább, hirtelen elhatározásból levetette magát a gondosan kifaragott hintaszékbe, amely gyerekszobájának majdhogynem üres felében állt. Az a legenda járta, hogy aki beleült, egy hónap elteltével meg is halt, így eltávolították a könyvtárszobából, s áthelyezték az örökké megbízható, jól nevelt, tökéletesen fegyelmezett és szófogadó Melanie-nak, ki azzal az ígérettel kergette ki szobájából az esetlegesen arra tévedt járókelőket, hogy nyugodjanak meg, ő majd egymaga megoldja a helyzetet, majd udvarias viselkedéssel, egy bájos mosollyal arcán, kiengedve hívatlan vendégeit, magára maradt. De elérkezett az idő, mikor megszegte a Ház Úrnője által kiszabott szabályokat, s helyet foglalt benne. Mire késztette erre? A hangok egyre hangosabban hallatszottak fülében. Melanie… Melanie… Melanie…
- Melanie, kicsim, te szereted a sült csirkét, igaz? – hajolt Sarah a kislány felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Áh, persze… az nagyon finom. – Villantott a gyermek egy bájos mosolyt.
- Óh, a csudába. – bosszankodott az anyuka. – Drew még mindig sehol. Azt hiszem…
- Szívesen megkeresem. – ajánlkozott Melanie gyorsan, miközben magasra emelte sápadt kezecskéjét.
- Megköszönném. – felelte bájosan mosolyogva Sarah, s megsimogatta a kislány szőke haját.
Ettől Melanie-nak azonnal eszébe jutott a lefekvés előtti dédelgetés, mikor édesanyja altatta, így szinte menekült az étkezőből, amilyen gyorsan csak tudott. Rögtön indult volna Drew szobájába, hogy figyelmeztesse, elkészült a vacsora, azonban hirtelen megtorpant, méghozzá mikor megállt a lépcsőfordulóban, és érezte, hogy látott valamit. Lassan, kimért léptekkel visszasétált – szigorúan hátrafelé ment a lépcsőn, hogy ne kelljen időt töltenie a megfordulással, ha futnia kéne.
Szemei hatalmasra tágultak, mikor megpillantotta Drew-t – méghozzá a folyosón állt, egyenesen egy ajtó előtt, mozdulatlanul, kővé dermedve.
- Drew? – kérdezte Melanie remegő hangon. – Drew! Ne csináld már, nem vicces! Jól tudod, hogy…
A fiú nem nézett a kislány felé, csak hallgatott, mint a sír: s akkor már Melanie is megértette, mi folyik itt. Meghallotta.
Amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett futni, s elrántotta onnan a megkövülten ácsorgó Drew-t, kit majdhogynem megbabonázott a szörnyű, ijesztő zenélődoboz halkan szóló hangja. Ugyanaz szólt, mint furcsa, visszaemlékezésnek tűnő látomásában, mikor abban az ijesztő, viktoriánus házban tartózkodott… talán úgy nézhetett ki régen. Olyan érzése volt, mintha ő is odatartozna, mintha a szoba is egyenesen vonzaná, és benne lenne az a szék, amelyet látott, s meghalt, mikor beleült…
- Jól vagy, Mel? – pattant föl hirtelenjében Drew, miután a kislány ellökte. – Hadd segítsek.
- Te meg mi a csodát csináltál az ajtó előtt, ha? Megpróbáltad kinyitni? – gyanúsította meg a lány szegény fiút, ki folyamatosan hátrált, ahogyan jött vele szemben Melanie. – Tudod, hogy én miket látok erről a helyről? Hogy miattad van mindez?
- Azt hiszem, hallottam róla pár dolgot. – gondolkozott el. - De mindig ezt teszem, nem kell aggódnod! Tehát hagyj békén, jó? – förmedt rá a szőke kislányra, kinek dühös arckifejezésénél csak fenyegető kéztartása volt ijesztőbb. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.
- Hát jó, legyen. Többet nem szólok, de ne lepődj meg, ha az elkárhozott lelkek este megpróbálnák megölni! Tudod, hogy régen milyen rítusokat tartottak abban a hülye szobában? Mi van, ha azért nem nyílik ki, mert még mindig bent vannak azok a valamik, amik nem engedik, hogy bemenj! És lehetséges, hogy összeköttetésben van azzal a házzal! Ami még ijesztőbb, tekintve, hogy az is szerepel a rémálmomban, ami hopp, milyen véletlen lehet… Szóval. Bármi történik, akármikor kinyílik az ajtó ne-menj-be. Ennyit kérek csupán. – ejtette lassan, szaggatottan a szavakat, remélve, hogy a vörös hajú fiú is megérti, majd egy kurta bólintással távozott.
A vacsora további része rendkívül csendesen telt – Cloe sem beszélt, csak éppen annyit, hogy közölte, aznap nem megy vissza saját lakásába, hanem a családi házban marad, hogy beszélhessen Sunday barátnőjével. Tulajdonképpen ez csak egy indok volt a sok közül, hogy ne kelljen visszamennie oda, ahol új életét kezdte élete szerelmével, azonban talán mégis volt kedve társalogni rég nem látott barátaival, s el is szerette volna mondani, hogy az iskolát, ahová a Williams lányok – Sunday kivételével – járni fognak, hol találják. Ugyanis Sunday egyidős volt vele, s megpróbálták beíratni Cloe egyetemére, azonban ahhoz szükséges lett volna egy felvételi, tehát egy egyszerű főiskolát választottak neki évvégéig.
Melanie és Louise is megkapták már a könyveket, amelyek szükségesek voltak az iskolában, majd a fiatalabbik beköltözött Stephanie-hoz, az idősebbik pedig Emmához, ahogyan azt szerették volna. Sunday a vendégszobában aludt, s mindenki más a sajátjában.
Azonban senkinek nem jött a szemére, kivétel nélkül. Sarah is csak feküdt az ágyában, hosszas munkája után, s a tiszta, fehér plafont bámulta megkövülten. Persze, elérkezett az óra, amikor már nem maradt éber egyikőjük sem, s mindegyiknek elnehezült szemhéja, de ez hajnali három után lehetett – addig mindenki csak az ijesztő csöndet hallgatta, és egymás egyenletes szuszogását.
Másnap reggel érdekes dolog történt. Mikor felkeltek, nyújtózkodva, ásítozva feltápászkodtak, s lebaktattak a lépcsőn, ahol a szokatlanul karikás szemű édesanya pakolászta az edényeket a reggelihez.
- De fáradt vagyok. – huppant le Emma a székére, majd megtörölte szemét, s jó nagyokat pislogott hatalmas, egymástól távollevő szemeivel.
- Én is. Nem aludtam valami jól az este. – vallotta be Louise, s felhúzta lábait az ülőhelyen, majd átkulcsolta azokat két karjával. – Rosszat álmodtam.
- Szintúgy. – felelte Drew, mikor ő is megérkezett az asztalhoz.
- Dettó. – mondta Melanie, ki majdhogynem újból elaludt a fából készült bútoron. – Stephanie sikítozott álmában, és én is. Meg beszéltünk. Sőt… az is lehet, hogy még mászkáltam is. – ismerte be elgondolkodva. – Na jó, tegye fel a kezét, aki rosszul aludt.
Nyolc kéz emelkedett a magasba.
- Ti mit álmodtatok? – tette fel a kérdést a pöttöm Steph, mikor beért a szobába, s nagy nehézségek árán felhúzta magát az egyik székre. – Mert én egy nagyon ijesztő házban jártam, és ott volt az ajtónk, az egyik szoba előtt.
- De érdekes. – mondta Emma. – Én is pont egy ilyenben jártam. Na és ti?S döbbenettel teli arckifejezések tömkelege irányult a kitágult szemű Melanie felé.