Jó olvasást!
Puszi,
Eilis
FRISSÍTVE: Ezt a fantasztikusan gyönyörű képet Liella készítette nekem. Nagyon szépen köszönöm!!! :))
És nagyítottam a betűméreten, remélem így már jobb. ^^
A hideg, londoni utcák lámpái felgyulladtak. Narancssárgán megvilágított üvegein gyöngyöztek az esőcseppek, s a csapadék olyan megállíthatatlan erővel hullott az alvó városra, hogy még a hontalanok is rohantak, hogy behúzódhassanak valamilyen fedél alá. A patkányok is bemenekültek a házak kis lyukaiba, hogy megvédjék magukat a zuhogó esőtől, és a mindent elsöprő széltől. Igen, hisz London néhány utcácskája kész szélcsatorna volt, az angolok nagy szerencsétlenségére, így akármikor leeshetett egy nagy virágcserép a földre, amelyet tovavitt az erős fuvallat, s nekicsapta egy-egy ablaknak. Nos, volt okuk a riadalomra, hisz' a nagy viharban kidőlt néhány fa, betört némely ablak, vagy kirakat, s a kocsik felülete is megsérült a rájuk zúduló, nehéz dolgoktól. A gyermekek felsikítottak, mikor mennydörgést hallottak, a villámok félelmetesen nagy zajt csaptak, s persze a látványuk sem volt megnyugtató. A redőnyök rázkódtak, a szemetes ládák csörömpöltek, a fák ágai letörtek.
Csak egy lány tűrte a vihart - ott ült az ablak előtt, s megkövülten figyelte, ahogyan a villámok becsapódnak a földbe. Tudta, hogy másnap nehezen fog eljutni az iskolába - dugók lesznek a balesetektől, s a közlekedés is leáll. Még mindig ott hevert mellette a nehéz történelemkönyv, s csak bambulta a teleírt, ugyanolyan lapokat. Semmit nem tudott megjegyezni, holott már órák óta csak a feudalizmus témakörét bújta, de semmi nem ment fejébe. Szívesebben vette volna kézbe legújabb, A boszorkány - A gonosz nyugati boszorkány élete és kora című regényt, ugyanis régebben nagy kedvence volt a mindenki által ismert Óz, a csodák csodája. Egyszerűen sóvárgott érte, hogy legalább az első oldalt elolvashassa, de tisztában volt vele, hogy addig nincs szórakozás, amíg nincs megtanulva a feudalizmus. Nagy sóhajjal kísérte a lapozást, miközben tekintete a csukott ajtóra irányult, utána a kattogó faliórára.
Még öt perc, és negyed tizenegy. Már jóval elmúlt a lefekvés ideje, de édesanyja nem vehette észre a leoltott villanyoktól, sőt, még nagyon gyanútlanul is surrant be a szobájába zuhanyozás után.
Gyanús volt neki az az este. Nem tetszett neki, ahogyan aznap édesapja és édesanyja viselkedtek - igaz, szinte alig látta őket, csak reggel találkoztak, de arckifejezésük mindent elárult; bizonyára gond volt. Minden egyes mozdulatuk olyannak tűnt, mintha szellemek lettek volna, vagy élőhalottak, s szinte árnyékuk is éberebb volt, mint ők maguk. Amint a lány meglátta, hogy nyílik az ajtó, már vetődött is ágya felé, sajnos nem elég gyorsan. Anyja megpillantotta a lihegő kislányt, ki a nagy sietségben elfelejtett levegőt venni, így észrevehető volt, mikor eljátszotta, hogy tanul.
- Melanie, most már tényleg ideje lenne lefeküdni, rég elmúlt fél tíz. – közölte a szőke kislánnyal az anyja, majd közelebb sétált a rozoga kis ágyacskához, s megsimogatta buksiját. Felborzolta gyermeke göndör tincseit, mire az vonakodva bár, de bebújt a takaró alá, majd onnan kikukucskálva figyelte édesanyja minden mozdulatát.
- Anyu, ugye te mindig itt leszel velünk? – tette fel a kérdést a tizenhárom éves leány, mikor már Emilia kilépett volna az egyszerű kis hálószobából. Ez nem hagyta nyugodni, muszáj volt rákérdeznie. Meleg pillantásával azonnal megnyugtatta Melanie-t, majd közelebb lépett, s még utoljára megcsókolta gyermeke homlokát.
- Persze, babám. Örökké. – mosolygott rá, majd lassú léptekkel elindult az ajtó felé, s résnyire becsukta, amint kilépett onnan. Még megvárta, amíg gyermekének le nem hunyódtak égszínkék szemei, csak azután kapcsolta le kint a villanyokat. Tovább szeretett volna sétálni két idősebbik lányának szobájába is, azonban őket még hagyta, hadd éljék saját életüket. Az egyik már majdnem huszonkét éves volt – hihetetlen mennyire elrepült az idő. Csak most történt, szinte tegnap, hogy férjhez ment, s Sunday máris világra jött; a kis csöppség olyan gyorsasággal nőtt, hogy észre se lehetett venni a fejük fölött elszálló hosszú időt. A második gyermek, Louise, ki örök életében elvarázsolt volt, s egy álomvilágban élt, tizenhetedik esztendejét töltötte be. Megígérték neki, hogy érettségi után elrepülhet Londonból Amerikába, hogy találkozzon rég nem látott legjobb barátnőjével, Emmával.
Ő már vérbeli amerikai volt, ellenben nővérével, ki még mindig nem tudta elengedni a jellegzetes brit akcentust. Emmának sok testvére volt – a legfiatalabb hatéves kishúga, Stephanie Harries, kit örök buzgó kisemberként tartottak számon. Minden lehetséges dolgot ki akart próbálni, közel álltak hozzá a kalandok, a zene és a móka. Emmánál csak egy évvel fiatalabb volt rendkívül furcsa öccse, Drew Harries. Titokzatos dolgokat csinált szabadidejében, azonban nem volt az a tipikus, lázadó tizenéves, kitől rettegtek a szülők, hogy a következő tette a depresszió és öngyilkosság lesz. Nem. Ő egyszerűen csak magának való, magányos farkas volt, mindig is kitűnt a többiek közül. Legtöbbször egy idegen ház kapui előtt látták megkövülten ácsorogni, s órák múlva is ugyanezt tette. Sarah, édesanyja már egyenesen megijedt fiának tetteitől, s pszichológushoz küldte. Ez a ház egy tizenkilencedik századi, viktoriánus építmény volt, négy emelettel, kopott ablakokkal, ajtókkal. Mindig lehetett hallani az onnan kiszűrődő, elhangolt zongoraszót, holott abban a házban már évtizedek óta senki nem élt – még a patkányok sem mertek a közelébe merészkedni.
A legidősebb testvér Cloe volt, kinek barátja néhány éve elhunyt, mivel egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. A lány összetört lelkiekben, s bár erősen próbálkozott elfelejteni a múltat, képtelen volt elengedni emlékét. Azóta csak a tanulásnak szentelte életét, s megtanult hat különböző, idegen nyelvet, hogy mikor kiköltözik édesanyja házából, más helyekre utazhasson, s maga mögött hagyhassa az országot, amelyről csak rossz emlékei voltak.
A Williams család, ellentétben a Harries famíliával, nem élt ennyire katasztrófákban gazdag életet, inkább szegényesebb környezetük volt, s az átlagosnál rosszabb megélhetést biztosított az apuka fogorvosi, és az anyuka tanári állása. London, London, igen, egy gazdag város, de csak munka, munka hátán, csöppnyi szabadidő és szórakozás nélkül. A három Williams lány is meg volt tanítva a kemény életre, így Emilia ezért sétált el a szobájuk mellett, hogy legalább este ne a munkával és a tanulással foglalatoskodjanak. Hagyta, hogy olvassák a kedvükre való könyveket, hogy azzal beszéljenek telefonon, akivel csak akarnak (persze, csak a megfelelő időkorlátokon belül), s addig maradjanak fent, amíg kedvük tartják. Melanie azonban a lefekvés alól nem mentesült fel. Minden áldott alkalommal, pontban fél tízkor már elküldték aludni, azonban ezt rosszul tették – a kislányt ugyanis súlyos rémálmok gyötörték azóta, mióta megtudta, hogy Drew folyamatosan visszamegy ahhoz a házhoz, amelyet neki is megmutattak, mikor Amerikában járt. Ilyenből sok volt Angliában, mindenfelé a tizenkilencedik század Londonjára emlékeztető gyönyörű házak épültek. Azonban Amerikában? Minden modern volt már, felhőkarcolók és digitális kivetítők sora mindenütt. Ezért volt tán olyan különleges az az egyetlen ház, amelynek belsejéből kísérteties hangok szűrődtek ki. Azonban nem csak ez az egy hely volt gyanús neki, ugyanis a Harries család házában is volt egy ijesztő szoba. Mindenki rettegett tőle, féltek benézni az ajtó alatti résen, nem mertek hozzáérni a kilincshez. De vajon miért nem? A szoba ajtaja még az előző tulajdonosoknál sem nyílt – ez volt legalább is az első oka annak, hogy elköltöztek. Különböző következtetéseket vontak le, hogy miért van zárva az ajtó: lehetséges, hogy szeánszokat, s szellemidézéseket tartottak a helyen? Lehetséges, hogy lelkeket zártak be, kiket meggyaláztak a ház első lakói, és bosszút akartak állni? Vagy csak egyszerűen elveszett a kulcs?
Melanie-t nem érdekelte, mi történt odabent, a két helyet összefüggőnek találta, ahogyan Stephanie Harries is, a legkisebb vörös hajú lány. Drew már nem is hitt ilyesmit, ő tudta, hogy háza nem a megszokott családi helyszín.
Erről álmodott a kislány minden éjszaka, de akárhányszor kérlelte, hogy hagyják résnyire nyitva az ajtót, maradjon felkapcsolva a kinti lámpa, erről mindig megfeledkeztek. Emilia, a kislány édesanyja nem tulajdonított a rémálmoknak különösebb jelentősséget, s egyenesen le akarta szoktatni Melt ezekről a kérésekről, így mikor kezdtek elfajulni a dolgok, az anyuka, Drew példájára, elvitte kislányát pszichológushoz, ki ez ellen hevesen tiltakozott. Nem javult az állapota, bármit kérdeztek tőle, vagy mondtak neki.
Azonban aznap este minden megváltozott. A család legfiatalabb tagja a takaró alatt olvasta zseblámpával történelemkönyvét, mikor lemerült a világító eszköz eleme. Úgy gondolta, gyorsan szalad is az íróasztalhoz, hogy kivegyen belőle egyet-kettőt, mikor észrevette, hogy éjfélt ütött az óra. Ilyenkor már a szülők is az igazak álmát aludták, tehát ekkor az átlagosnál jobban félt egyedül a szobában. Rohant is az ajtóhoz, hogy becsukja azt, azonban az óra kattogása hirtelen megállt, a radiátorok nem fűtöttek tovább, a mosógép hangja is abbamaradt, a bekapcsolva maradt számítógépek zümmögése sem szólt többé. Melanie kapkodva betette az elemeket a zseblámpa aljába, s bekapcsolta azt, azonban mikor az csütörtököt mondott, a kislány kénytelen volt az összes elemet kipróbálni az eszközön. Szinte sokkot kapott, mikor egyik sem működött, tehát megpróbálta a nagy lámpát felkapcsolni. Valóban áramszünet volt, semmilyen elektromos tárgy nem működött, még az elemmel működő műszerek sem, amelyeknek semmi közük nem volt a kimaradáshoz. Úgy döntött, visszamegy ágyába, megpróbál megnyugodni, s elkerülni az őt gyötrő rémálmokat, így szaladt is a szoba másik vége felé. De hirtelen megtorpant, mikor meghallott egy harsány, női kiáltást. Homlokán már gyöngyözött a verejték, teljesen lesápadt, kapkodva vette a levegőt. S mikor megfordult, ajtaja már teljesen ki volt nyílva, szeme elé pedig a sötétvörös anyag látványa tárult, amely nagy mennyiségben folyt szülei ajtajának rése alól.
Hatalmasat sikított.
OMG!Hihetetlenül ritkán használom ezt, de erre tökéletes.Egyszerűen fantasztikus!Imádom az ilyen misztikus, és ijesztő dolgokat, s bár tudtam, hogy valami hasonló téma felé barangolsz majd el, mégsem ezt vártam.Sokkal light-osabb történetet vártam, de ez valami mesés.:D Nagyon, nagyon, nagyon gyorsan folytasd lécci, mert eszméletlenül tetszik:D Mint, mindig most is remekül megírtad, a vihart, az áramkimaradást, mindent.
VálaszTörlésNagyon várom a következő részt!:D
Liella
Ui.:Az egyetlen dolog, amit felett, valahogy nem tudok elsiklani az az, hogy Cloe hogyan tanult meg 6 különböző nyelvet néhány röpke hét alatt?Zseni lenne, vagy ez a röpke néhány hét, nem is olyan röpke néhány hét volt?:D
Hú, köszönöm szépen, Liella, nagyon örülök, hogy tetszett!!! :D
VálaszTörlésHuh, hát igen. ^^ Nem figyeltem. Át is javítom néhány évre, kissé fáradt voltam, mikor írtam, és dühös a nővéremre, mert beleszólt. :D
Puszi,
Eilis
Dühös vagy rám? Mindenki más beleszólhat, csak én nem? Mert ugye ötven év alatt Londonban élve csak kétszer látni a Big Ben-t az nem hülyeség, mi?
VálaszTörlésEgyébként állatira tetszik ez a történet! A zene, ahogy, leírod, a történet, az egész, minden... Még nem is olvastam tőled semmit, amit ilyen stílusban írtál volna, azt hittem nem szereted az ennyire sötét dolgokat.
Imádom. :D
Húú, Liella képe pedig nagyon szép, állati jól néz ki! :)
Szóval csak csak így tovább Eilis! :)
Felicity, de kis izé vagy már, itt járatsz le mindenki előtt, Te kis bunkó. :D Imádlak.
VálaszTörlésHuhh, hát köszi, tesó, nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszik. *.* Örülök neki. :)
Ugye, ugye mennyire gyönyörűséges lett?! ^^
Puszi,
Eilis
Ez marha horrorregényes rész volt, de különben cool. Már az elején megölni valakit, legalább nem ismertem őket. Szegény Melanie! Már így is van vele valami gond, hát még most! De különben marha jó volt! Így tovább!!!!
VálaszTörlésTudod, ez az egész történet a szülők halálára fog épülni. Sajnos muszáj volt megölnöm őket. :S
VálaszTörlésIgen, de ha választanom kéne, Melanie-t raknám az első helyre, most ő a kedvencem, akármennyire is gonoszkodom vele. ^^ Elsők között van még Wet, és nem azért, mert Josh Holloway-t választottam elképzelt karakterének. :D
Köszi, örülök, hogy tetszett. :)
No, itt vagyok a kommentel:
VálaszTörlésFantasztikus, ( babusos ) remekül van megfogalmazva és izgalmas! :D Szóval nagyon jó volt olvasni és látom, milyen művészien írtál!
Csak így tovább.
Ryuuzaki
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésBa..ba.us,ne csináld máár,ajj kár volt megnéznem a Tükröt,nem mondtad hogy horrort fogsz írni.Az a ház mint a leégett vmi,remélem nem tükrök lesznek odabentX)Na de mindegyis a lényeg,hogy fantasztikus volt,annyira imádomXD*.*
VálaszTörlésSophie
Ryuuzaki: Köszönöm szépen!! ^^ Ez elég más lesz, mint a Nova Stories, mert sokkal sötétebb, brutálisabb, borongósabb, gonoszabb, meg minden... :)
VálaszTörlésSophie: Köszi, köszi, köszi!!! :D :D Nem mondtam, hogy nem lesznek benne tükrök... nem, tényleg nem lesznek. :D