2. fejezet

Sziasztok! Hosszú ideig nem frissítettem, tudom. :S És ezt nagyon sajnálom. De ezzel a résszel most megpróbálom bepótolni az eddigi kihagyásokat. A vége... na, majd meglátjátok. :)
Kommentekre ma válaszolok, és írok mindenhova hozzászólást. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Azt hitte, megúszhatja. Beteget jelenthet, a borzalmas történések mély nyomot hagyó fájdalmára hivatkozhat. Megfűzhet valakit, mondjuk Drew-t, hogy hitelesen falazza, míg ő nincs ott, vagy éppen titokban van ott, ahol az a bizonyos személy, aki elől bujkál. Normális esetben az illetővel nem viselkedett volna így, hisz’ bizalmába fogadta a kislányt, de most, hogy elérkezett ez a nap… jobban félt, mint azon a bizonyos estén, amikor az történt.
De végül semmi nem következett be az eltervezettek közül, mivel Sarah nem hagyta magát megtörni. Sajnos.
Kénytelen volt hátára kapni nyolckilós, nehéz, könyvekkel megtömött iskolatáskáját, majd megragadni gördeszkáját, és az általános iskolával egybekötött gimnázium és főiskola felé venni az irányt.
Az előző, londoni oktatási intézményben egységes, sötétkék-piros egyenruhát kellett viselnie neki, és a diákoknak, az iskola ocsmány címerével, és a legrosszabbal: masnival. Minden áldott tanítási napon giccses masnit kellett szőke copfjába kötnie, mint minden más tizenhárom éves, és annál fiatalabb kislánynak. De ez felszabadítóan különbözött attól az élettől. Teljesen más világ volt. Mivel nővére, Louise elhatározta, hogy beáll pom-pom lánynak, ő erre válaszként azt a döntést hozta, hogy mindenképpen csatlakozik a kétméteres, colos végzősök mellé a kosárcsapatba. Ezzel többnyire elvonta volna figyelmét az idegesítő, és rendkívül félelmetes tényekről, hogy szinte hetekkel ezelőtt eltávoztak szülei, új iskolában fog rohadni, valószínűleg tizennyolc éves kora után, egy olyan környéken, ahol szó szerint megelevenednek kiskora óta látott borzalmas rémálmai. Ugyanis ez az álom, majdhogynem a szomszédjában, sőt, egyenesen új házukban játszódott! Egyre jobban rettegett ettől a gondolattól… valamivel ki kellett vernie fejéből.
Épp ezért, mikor elhaladt a viktoriánus építmény előtt, becsukta szemeit. Igaz, ez hatalmas nagy felelőtlenség volt részéről, tekintve, hogy még mindig a gördeszkán száguldott előre, de mit tudott volna tenni? Egyszerűen félt! Teljesen jogosan rettegett a háztól, s persze benne is felmerültek a kérdések, hogy „Miért pont én?”, vagy „Ez most mi a frászkarikát jelent?”, meg persze a kellemes, cifra körmondatok, jó hosszúak, amelyeket, ha kimondott volna, valószínűleg Sarah, nevelőanyja sem hagyta volna szó, és ebből kifolyólag büntetés nélkül sem. Bár, ha az ember megválaszolhatatlan kérdéseken töri a fejét, számolnia kell azzal, hogy nemsokára úgyis beleőrül.
Félt belépni az iskola kapuján. Félt a végzősöktől (mivel annyi amerikai filmet látott a televízióban, és a moziban, hogy ez természetes berögződés volt a tizenkettedikesekről), félt a tanároktól (mivel az amerikai filmek őket is gonosznak állították be, bár igaz, jenki kitalációk, ne higgy a filmeknek, bármilyen hitelesek is), félt az osztálytársaitól (azt hiszem, a kiközösítés gondolata egyikünknek sem kellemes, ez nyilvánvaló). De legjobban a számonkérések sokaságától, persze, onnan is kizárólag a matematika órák nehézségeitől. Köztudott ugyanis, hogy az alsóban színötös, kiváló, szöszke Melanie felső osztályban csak négy egész hat tizedes átlagot ért el, ez is kizárólag csak a matematika hibája volt. Nem, nem, még véletlenül se fogjuk szegény, ártatlan számokra! A tanár a hibás, nem a gyerek, nem is a tantárgy. A démoni, ördögi, gonosz tanár, akiktől rettegnek az ártalmatlan, szelíd diákok. A tantestület réme, a tanári kar boszorkánya.
Mindenkinek van persze egy gyengepontja, hát ez (és természetesen az ének is), volt Melé.
Nézte az újonnan lefestett falakat, az egységes, ugyanolyan nyílászárókat, és a rövidre nyírt, élénkzöld füvet a csobogó szökőkút mellett az udvar közepén. Pont ilyennek képzelte Kaliforniát.
Beljebb lépett, az iskola csengője pontosan érkezésének pillanatában szólalt meg. Szedte lábát az osztályterem felé, átszelte a folyosókat, szemével az első órájának helyes után kutatott, próbált visszaemlékezni, mivel kezdenek…
És akkor rálelt a harminckettes teremre, a második emelet folyosójának legvégén.

­­­­­***

Emma sosem volt jó rajzból… főleg nem művészettörténetből. Egyszerűen sehogy nem bírta megjegyezni az órán elhangzottakat, alig tudta kézbe venni a vaskos rajzkönyvet, tele ijesztő, kar nélküli szobrokkal, meg torz karikatúrákkal. Persze, az olyan műértők, mint Louise, ezt gyönyörűnek, mintsem félelmetesnek, és visszataszítónak találta. Imádta a szecessziós dolgokat.
Emma rajzolni sem igazán tudott – a megdöbbentően jól sikerült pálcikaemberekből álló képregényeiről volt híres, akárcsak a többi Harries, aki nemhogy pálcikaembert, de még rendes mosolygós arcot sem bírtak levázolni. Vagy csak nagy nehézségek árán. A botfül is elég jellemző volt a vörös hajú családra, talán egyedül a pöttöm Stephanie jeleskedett eme bonyolult művészeti ágban – a zenében. Apró kezében rendkívül jól mutattak a vonós hangszerek, és persze az elmaradhatatlan fuvola, melyet néha hangfelvételre vett, ahogyan zongorával és gitárral kíséri azt a szólamot, amelyet a legjobban tudott: a hegedűt. Persze, kevés olyan dal volt, amelyet igazán profin tudott bemutatni egyes hangszereken, hiszen nem tanulta egyiket sem. Csak kikövetkeztette a hangokat, és egymás után rakta őket hallás szerint, így jött létre a többszólamú „Süss fel, Nap”, vagy a „Boci-Boci, tarka”, esetleg, ha nagyon akarta, valamilyen ismeretlen népdal.
De Emma… tisztában volt vele, hogy hallása meg sem közelíti kishúgáét, de egy dolgot teljes egészében magáénak tudhatott: és az a rendkívül ügyes, akrobatikus mozgás volt. Louise pontosan miatta lépett be a cheerleader-lányok közé, nem csak, és kizárólag, hogy együtt tölthessen egy kis időt legeslegjobb barátnőjével, hanem az őáltala bemutatott mozdulatok fellendülésére akarta kipróbálni a sportot. Ő is ott volt azon a bizonyos rajzórán, mikor kétszer negyvenöt perc alatt a tanár három „F”-et is feljegyzett magának a naplóba.

***

Cloe aznap zavartan vánszorgott be az egyetemre Sunday kíséretében. Olyan érzése volt, mintha őt figyelnék – vagy éppen a mellette sétáló, tündérien mosolygó szőkeséget. Az aranyszínű lobboncon alig tudott átlátni: még a hangot is felfogta, tehát inkább (neve hosszas szólongatása helyett) finoman megpöcögtette annak porcelán vállát.
- Figyelj, Sunday, kérlek, ne nevess ki, de az a szőkésbarna hajú fickó a hátunk mögött nem követ minket már Portmanék háza óta? – kérdezte kissé feszülten. Mi tagadás, az ember egy csöppet aggódni kezd, mikor egy nálanál idősebb pasas veszi üldözőbe, akit ráadásul még soha életében nem látott.
- Kik azok a Portmanék? – értetlenkedett barátnője, ki kérdése után lopva hátrapillantott.
Cloe hatalmasat sóhajtva maga felé fordította Sunday tűnődő fejét.
- Lényegtelen. – felelte. – Nekem teljesen úgy tűnik, mintha háztömbök óta a nyomunkban lenne. – Felhúzta vörös szemöldökét.
- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? Elvégre meghalt a… tehát érthető, hogy… mert… - próbálkozott Sunday, de állandóan rosszul fejezte volna be mondatát. – Befejeztem.
- Helyes. – szögezte le. – Semmi kedvem nincsen a halott vőlegényemről cseverészni.
- Vőlegény? – lepődött meg Sunday, kinek a döbbenet igazán észrevehető módon suhant át arcán. – Nem voltál kissé… fiatal ehhez?
- Huszonhárom évesen? Részemről nem. De azt hiszem a tinédzserkori álmokról és visítozó unokákról a házamban, miközben én ősz hajjal kötögetek, a kárómintás pulóveres, újságot olvasó Aden mellett egy kisvárosi villa békés teraszán, örökre lemondhatok. Hogy miért? Kérdezd meg a sírkőtől. – mondta ridegen Cloe, aki ismét gyors mozdulattal elfordította fejét. A férfi még mindig őket követte.
- És… hamvasztottak? – puhatolódzott barátnője.
Cloe-ra rájött a hidegrázás, egy pillanatra sápadt kezén libabőr kezdett éktelenkedni. A lány már majdnem meg akarta kérdezni: „És a te szüleidet hogyan temették el?”, de nem akart udvariatlannak tűnni, így ugrotta ezt a kérdést, s mielőtt Sunday sajnálkozásba és heves bocsánatkérésbe kezdett volna, Cloe csendre intette.
- A teste a baleset során szétroncsolódott, az arcát teljes egészében leszedte a szélvédő a csapódásnál. Szerintem tökéletesen érthető, miért nem volt nyitott koporsós temetése. – mesélte a nő falfehér arccal, színtelen hangon, amely olyannyira monoton volt, hogy a halotti beszédet mondó papok is megirigyelhették volna.
A két lány csak szótlanul sétált egymás mellett. Lassan befordultak az egyetem felé vezető úton, ahová időközben Sunday-t is gond nélkül felvették (a remek felvételijének és tanulmányi eredményeinek köszönhetően), mikor a mögöttük sétáló idegen végre kimutatta: nem véletlenül eredt a nyomukba.

***

Melanie nem hitte, hogy bármikor is vége lesz annak a tanítási órának. Határozottan úgy gondolta, hogy az érzékelhetetlen időzónák befolyásolják saját időérzékét is, s már alig bírta követni, hogy az óra a falon, a kezén, az óra mások kezén, a telefonon, valamint a megállóknál mennyit mutat. Fülében minden úgy kattogott, mint ott, múltkori látomásában, mikor beleült abba a gyilkos hintaszékbe gyermekszobájában…
Megszólalt az iskolai csengő, mire a kislány úgy összerezzent, hogy néhányan határozottan nevettek rajta. Szinte biztos volt benne, hogy ez több volt, mint háromnegyed óra, bár lehetséges, hogy csak azért tűnt ilyen kínosan hosszúnak az ott töltött idő, mert iszonyatos utálatot érzett a kémia és biológia iránt, avagy a diákok bámulták őt folyamatosam. Kénytelen volt az akadályokat szemrebbenés nélkül viselni. Egyszer úgyis vége lesz.
A második órája valamivel gördülékenyebb és felszabadultabb volt: az irodalom mindig kedvenc tantárgyai közé tartozott, így gyorsabban is telt. Az ebédszünete azonban korántsem volt ilyen nyugodt, sőt: maga volt a túlélhetetlen rémálom.
Az ebédlőben hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki jobbnál-jobb helyek után vadászott, amiben Melnek volt valami különösen szokatlan és agresszív. Nem mintha ez megzavartra volna amúgy is megkeményedett lelki világát, épp ellenkezőleg – inkább csak megerősítette a jenki kitalációk igazságtartamát, amelyekben a látottak most kísértetiesen hasonlítottak az itteni képekre.
- Hé. – szólította meg Candy, osztálytársa, aki mellé biológián ültették. – Hogy tetszik a suli? – érdeklődött, majd helyet foglalt a kislány addig üres asztalánál.
- Klassz. – füllentett. - Alig várom az angolt.
És ez valamennyire igaz is volt – alig várta, hogy a harmadik, negyedik, és ötödik órája is véget érjen, hogy mindezek után hazamehessen bőgni, vagy legalább is torka szakadtából ordítani.

***

- Emma, figyelsz te egyáltalán? – hajolt Louise Williams barátnője felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Harries. - lépett közel padjához Mr. Ernest, majd feltolta görbe orráról lecsúszott okuláréját.
A lány zavartan felkapta fejét, majd egyenesen a látszólag haragos, s értetlen férfi szemeibe nézett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elkalandoztak a gondolatai… nem szabadott többet arra a titokzatos házra gondolnia, hiszen ezek Melanie rémálmai voltak, nem akarta, hogy az övéi is legyenek. Öccse idióta hóbortjai pedig teljesen hidegen hagyták, ő már biztos volt benne, hogy ő valamiért nem egészen normális.
Elveszítette az utolsó lehetőségét azzal, hogy nem válaszolt Mr. Ernest kérdésére, hiszen így biztosan nem fogja megkapni a jobb jegyet. Mi is volt az a kérdés?
- Igen, Mr. Ernest, elnézést. – kért bocsánatot Emma, azonban tanára rosszalló pillantást vetett feléje.
- A kérdésem Salvador Dalí – Szürrealista kompozíció című festményére alapozódik. Mikor is készült ez? – sétált Mr. Ernest körbe a teremben.
Emma lehajtott fejjel is érzékelte, hogy minden tekintet egyenesen rá szegeződik, s tudta, hogy amint kimondja a rossz választ, vagy mindenki hatalmas nevetésben tör ki, vagy nem mond semmit, s akkor a többiek által súgott dolgokat egészen biztosan hibásan és pontatlanul fogja elmondani, és persze akkor szintén kinevethetik, ami bár az ilyen korosztályban nem jellemző, mégis meglepően éretlenek tudnak lenni.
- Öhm… - akadozott hangja, s megpróbált belepillantani művészettörténelem füzetébe. Mr. Ernest azonnal becsukta, s kérdő tekintettel figyelte tanítványát. – 1928-ban, uram. – mondta, miután Louise a kelleténél hangosabban súgta meg a választ.
- Remek, Williams, csak éppen nem magához irányult a kérdésem. Máskor elvárnám, hogy annak az agyából pattanjon ki a válasz, akit felszólítottam. Mozgassa meg a kis szürkéket, Harries, mert egy bájos mosollyal és a pom-pom lány tudásával nem fogom átengedni. – rótta meg a fiatal lányt, majd másra terelte a szót. Emma fellélegezhetett, azonban biztos volt benne, hogy a tanár pikkel rá, így nem nyugodhatott meg teljesen. Tudta, hogy pluszfeladatokat kell majd csinálnia, hiszen olyan tantárgyból, mint művészettörténelem, nem bukhat meg. - Szeretném, ha otthon jellemeznék nekem a szürrealizmus képzőművészeti irányzatait, és kiírnának néhány dolgot René Magritte életrajzából, ugyanis jövő órán tesztet írnak belőle. Köszönöm a figyelmet. – mondta a végszót, mire azonnal megszólalt a fülsüketítő iskolai csengő.
Emma tisztában volt vele, hogy nem ússza meg, s Mr. Ernest oda fogja hívni magához, mikor már éppen távozna az osztályteremből, így már egyenesen odasétált, s nem várta meg a figyelmeztetést.
- A múltkori dolgozata. – nyújtotta át Mr. Ernest a lány dolgozatát, amelyen ott virított a hatalmas „F” betű. Emma elkeseredetten olvasta végig a pirossal alá-és áthúzott sorokat, majd csalódottan nézett tanárára, ki éppen zsíros haját simítgatta kis kézitükrébe nézve. – Remélem ez az óra tanulságként szolgált, ahogyan az összes többi is. Muszáj lesz tanulnia, hiszen maga is látja, hogy a nélkül semmire nem megy majd. Ezt jól vésse az eszébe. De tudja… nem értem magát, Harries. – ingatta fejét, majd lassan odahajolt Emmához, és megkocogtatta annak homlokát. – Minden odabent van.
A lány zavartan eltávolodott, majd ügyetlenül kibukdácsolt a tanterem ajtaján.
Louise értetlen arcot vágva szökkent barátnője mellé. Az egy kurta biccentéssel megtoldott „Semmit”-t kinyögve jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. Azonban az ő fejében nem volt így – Mr. Ernest meg akarta húzni rajzból.
- Pikkel rád. Kiszúrt magának. Kipécézett. Életed megkeserítője lesz, életed végéig kísérteni fog az okulárés pasas. Szerintem valami nagyon nem kóser vele. Bár, ha engem kérdezel, szerintem pedo…
- Louise! – szakította félbe a lányt Emma, miközben beléptek az ebédlő ajtaján. – Kik azok a fickók?
A szőke lány felháborodva felelt.
- Én tudjam, ki jár itt suliba már több mint tíz éve? – kérdezte, de azonnal megenyhült mikor megpillantotta a szóban forgó egyéneket.
A négy titokzatos fiú lassan, de annál elegánsabban lépett be. Az egyiknek koromfekete haj által körbevett, határozott arca volt, sötétbarna szemekkel, kissé zöldes bőrrel. Arccsontjai kissé kiugrottak, álla hegyes volt, ettől maga az arc jellegzetesnek, ám de beesettnek hatott. Olyan volt, mintha teljesen kilógna a sorból: a többiek izmosabb testalkata mellett az övé sokkal soványabbnak, mégis légiesebbnek tűnt. Ő volt John Folder, a négy közüli legfiatalabb fiú. Mellette sétált a valamivel kisfiúsabb arcú, kékszemű Josh, ki angyalinak tűnhetett kissé vöröses, szőkés, bongyorkás hajával, azonban korántsem volt biztos, hogy a tündérien bájos, szépfiús mosoly mögött nem lapul valami határozottan ördögi. A harmadik fiú Brandt volt, mindkét fiúnak a bátyja, a rangidős. Talán ő volt a legmagasabb, ám a legátlagosabb mindközül. Persze, az úszó-felsőtest és helyes, jóképű, érett arc mellé még az intelligencia sűrű csillogása is társult a sötétbarna szempárban, mégis mást követtek. A negyediket, a legveszélyesebbnek tűnő egyedet. Vállig érő, világosbarna haja, és zöldes macskaszeme démoni külsőt kölcsönzött Kam Wilde-nak, aki – mondanom sem kell – a bandavezér volt. Ha az ember elvonatkoztat attól, hogy hárman testvérek, és mennyire hasonlítanak egymásra, igazán, csak, ha belevesszük a negyediket, akkor tűnnek teljesnek, hiszen igenis mindegyik fiúban volt valami közös. De nem csak külsőjükön viseltek közös tulajdonságokat: bennük, magukban is.
Emma és Louise teljesen megbűvöltté és elvarázsolttá váltak, azonban nem állhattak csak úgy ott, tátott szájjal, guvadt szemmel, nyál csorgatva: ez lett volna a legrosszabb és legszánalmasabb cselekedet részükről. Tehát gyorsan és zavartan szedték lábukat az aznapi kínálat felé, ami nem állt másból, mint krumpli-, uborka-, kukorica-, és tojássalátából, valamint valami beazonosítatlan szójás húsféleségből, amely már ránézésre maga volt az ételmérgezés és az egy hétig tartó, frankó hasmenéssel egybevett gyomorrontás.
Miután megállapodtak, hogy aznap mindenképpen koplalnak, helyet foglaltak egy már, osztálytársakkal teletömött asztalnál.
- Csá, Gyufafej! – köszönt Emmának Travis, kinek ugyanolyan élénkvörös haja volt, mint a lánynak, így a gúnyolódás... nos, kissé szánalmasnak hatott.
- Csá, Travis... izé... mikor mész festetni... khm, ööö... Írországba? – próbálkozott valami frappánsat kinyögni, de a gyenge beszólást hatalmas, lenéző vihogás fogadta. Csöppet sem olyan ováció, amilyenre az ember számított egy általa jónak látott sértés után.
- Hát ez eléggé... hogy is mondjam? Gyatra volt. Gáz. Ciki. De fölöslegesen járatod le magad előttünk, mikor az egész iskola előtt is megteszed. Hiszen erre ott vannak a kosármeccsek, amikor miniszoknyában ugra-bugrálsz és idétlenkedsz két pom-pommal a kezedben. – És Travis megállás nélkül röhögött, majd néhány hosszú perc múlva lefagyott a mosoly arcáról. Nem azért, mert a lányt is izgatta, amit mond (hiszen Emma fülig vörösödött szégyenében), nem is azért, mert a többiek nem nevettek viccén (ugyanis a sakk-klubbos társaság addig nevetett a viccen, míg Travis), hanem azért, mert egy látszólag végzős, vagy annál idősebb, jóvágású fiatalember lépett oda asztalukhoz. Megkocogtatta Emma vállát.
- Nincs kedved neked, és a barátnődnek átülni a mi asztalunkhoz? Onnan egy életre elhúztak az emberek. – Villantott a lányokra egy elbűvölő mosolyt. – A nevem Brandt Folder.
Louise és Emma is bólintottak, majd Travisre pillantottak, gúnyosan, lenézően, s utána nem is törődve a veszéllyel, ami a meggondolatlan cselekedet követte, tovaszökkentek a fiúk elit társaságához: az Éjbenjárók testvériségéhez.

***

Stephanie bátyja, Drew kezét fogva sétált el a tőlük igazánnem messze levő orvoshoz. Nekik aznap nem kellett iskolába menniük: Drew osztálya kirándulásra ment Európába, amire őt milyen véletlen, nem fizették be (ez amolyan elmaradt osztály-és tanulmányi kirándulásnak vehető be), Steph, a legkisebb Harries pedig „lázas beteg” lett az éjszaka során. Sarah, édesanyjuk kérésére (igazán nem is kérés volt, hanem olyan parancs, amit hülye az ember nem betartani) Drew köteles volt elkísérni kishúgát a doktorhoz.
A kórisme a jó öreg influenza volt, és a gyermekre nehezedő, iskolai stresszt mutató tünetek, azaz a „Hogyan etessük be édesanyánkkal, hogy betegek vagyunk, mert másnap három számonkérés is lesz?” és ebből kifolyólag a „Hogyan fűzzük meg a dokit, hogy adjon igazolást, mikor nem akarunk bemenni az iskolába, mert másnap három számonkérés is lesz?” szindróma. Persze, Steph-nek sem kellett kétszer mondani, hogy aznap akkor maradjon otthon, és mivel az este történtek miatt is volt oka rosszul lenni, Drew felügyeletével Sarah egyhetes szabadságra bocsátotta.
- Öhm... Drew. – szólalt meg a kislány az út felénél, édes kis hangocskáján. – Itt jobbra kellett volna fordulni.
- Teszünk egy kis kitérőt. – felelte röviden, s arcán gonosz mosoly terült el. Hirtelen láthatóvá vált a kerülő oka, s az útváltoztatás egy pillanatra szörnyen rossz ötletnek tűnt Drew számára is: Steph megpillantotta az idős, viktoriánus szellemházat, kit az emberek már csak úgy hívtak: Nilofer. Ez volt az első Úrnőjének a neve. Kertjében ott állt egy kiszáradt, roskadozó almafa, a penészes madáritatók félelmetes kis szobrai, az idős hintának szakadt, megviselt maradványai, és a rozoga ajtóhoz elvezető, göröngyös, macskaköves utacska. Néhány graffiti maradt egyes oszlopokon, hogy „Ne térj le az ösvényről!”, vagy „Ne lépj be a kapun, mert halál vár rád!”, de ezek valószínűleg csak az idétlen fiatalok agyából kipattant megfélemlítő gondolatok voltak. A telek már öreg, szürke fakerítéssel körbevett birtok volt, olyasmi volt a színe, mint a törött spalettáknak, vagy a terasz kerítésének. Stephanie tiltakozott, hogy ne menjenek be, de erősködő, megbabonázott bátyja megbűvölten hallgatta a gyermekkacajt, miközben egyre közelebb, és közelebb rángatta húgát a házhoz.
Észrevették, hogy a sarkon tükrök vannak. Mindenhonnan egy kis téglalap alakú, egyszerű tükörből néztek vissza magukra. A már kopottas tükrök fölött gyermekarcok sorakoztak egyenes vonalban a háztetőnél, a kinyílt spaletták mögött pedig vagy berácsozott, vagy betört ablakok voltak. És Stephanie megesküdött volna rá, hogy az egyik mögött elsuhant valami. Valami fehér, és veszélyes.