3. fejezet

Sziasztok!!

Hű, de rég volt itt új fejezet. :S Nagyon sajnálom. DE. Most meghoztam a legújabb részt. :D Nem valami izgalmas, de remélem, tetszeni fog.
Hogy telt a nyár? :) Remélem, hogy mindenki élvezte, és sokat utazott meg kirándult. Tudom, elkezdődött a suli... Egyszer mindennek vége, hát, most a nyárnak, de sebaj, az iskola is tud jó lenni... :) Vagy nem. Höhö. Nagyon próbálok vicceskedni, remélem értékelitek. :D Na mindegy, nem fárasztalak titeket, jöjjön az új rész, jó olvasást!! :)
Puszi,
Eilis

Az illető egy pillanatra megkocogtatta Cloe vállát, mire az olyan hirtelen fordult meg, hogy Sunday esélyt sem kaphatott a védekezésre, mikor a vöröshajú lány magával rántotta.
- Cloe Harries és Sunday Williams? – tette fel a kérdést komoly arccal.
- Igen? – vonta fel szemöldökét a nő, miközben Sunday úgy bújt be mögé, mint egy ijedt kislány az anyukája háta mögé, akit megijesztett egy bohóc.
- Nagyon örvendek. Minden bizonnyal most azokat a kérdéseket teszik fel magukban, hogy honnan tudom a nevüket? Miért követtem önöket? Én ki vagyok?
- Ahogy mondja. Szerintem mindketten örülnénk neki, ha végre elmondaná mindezt. Az egyiket is elég – felelte.
- Pontosan melyik részére kíváncsi? – érdeklődött a férfi, s hogy ezt be is bizonyítsa, kissé oldalra hajtotta a fejét, majd értetlen grimaszba torzult arca.
- Kezdjük azzal, hogy mi a neve?
- Wet Wilde, elnézést az udvariatlanságért. – Azzal kinyújtotta a kezét. Cloe gyanúsnak találta az ürgét, s úgy érezte, nem szabad megtennie. Összeszűkítette szemeit, résnyire nyitva maradtak, így figyelte az illetőt. Végül megadta magát.
- Nagyon örvendek – ismételte meg a férfi előző szavait Cloe, majd óvatosan kinyújtotta sápadt kezét, s Wet tenyerébe helyezte. A nő szerint kínosan lassan történt mindez: ahogyan összekulcsolódott a két végtag, összefonódtak az ujjaik, utána egy határozott mozdulattal megrázta Wet kezét, s azonnal el is engedte. – Szóval – kezdett bele Cloe a mondandójába, miközben Sunday arcára sandított. – Miért is követett minket?
Wet egy csöppet sem vonakodva, belekezdett mondanivalójába. Úgy tűnt, nem szégyelli, hogy két iskolába induló, fiatal hölgyet követett utcákon keresztül, akik legalább hat évvel fiatalabbak nála.
- Úgy érzem, szükséges lesz tudniuk valamit – mondta titokzatosan a férfi. – Melanie-ról lenne szó, Sunday húgáról.
A szőkeség itt megrémült, kitágult szemeivel Wetet figyelte.
- Honnan tud róla? – kérdezte nagyon lassan, hangja remegett az aggodalomtól. – Bántotta?
- Nem, dehogy, erről szó sincs! – mentegetőzött a férfi, s kezeit védekezően maga felé tartotta. Nem mintha árthatna neki egy olyan kislány, mint Sunday, aki még a válláig sem ér fel. – Én is ugyanúgy aggódom miatta, ahogy maguk.
- Honnan ismeri? – tudakolta gyanakodva a szóban forgó egyén nővére.
- Nem ismerem. Csak tudok róla – felelte nemes egyszerűséggel Wet. – Tudják, van az az ajtó a házukban… Ami sosem nyílik ki.
Cloe-nak ekkor már szörnyen gyanús volt az alak. Honnan tud ilyen részleteket? Kezdett komolyan félni Wettől, és eltervezte, hogy a következő általa ismert bizalmas információnál megragadja Sunday karját, és elfutnak. Jó messzire, hogy soha ne találja meg ez a férfi.
- Komolyan nem tudom, honnan tud ilyenekről…
- Melanie régóta lát rémálmokat a házról, az ajtóról, és a szobáról, ami mögötte van. Szóval… Csak egyet szeretnék kérni. Vigyázzanak rá, ahogyan csak tudnak. Nem tudják, milyen dolgok vannak készülőben… És mind Melanie-t akarják. Melanie tudná – ő mindennel tisztában van. Szükséges lenne, hogy találkozzam… – kezdte el, azonban Sunday villámgyorsan közbevágott.
- Nem találkozhat vele. Hagyja békén az életünket.
- Nézze, úgy tűnik, nem világos. Önöket komoly veszély fenyegeti, és ha Melanie meg én nem segítünk, a kislánynak és maguknak hamar vége lesz. Ezt akarják? Találkoznunk kell, hogy megállíthassuk. Ha nemet mondanak… Elkezdődik. Ha igent… Keressenek meg. - Olyan aggodalmas arcot, mint amilyen Weté volt abban a pillanatban, nehezen lehetett utánozni. A hatalmasra tágult, csillogó, majdhogynem könnyes, égszínkék szemek úgy meredtek Cloéra, mintha valami kölyökkutya kérte volna, hogy játsszanak vele többet. – Ha bármi van, bármilyen természetfeletti jelenség, észrevétel, esetleg kérdés, ezen a számon. – Itt előkapott egy kis spirálos noteszt, kitépett belőle egy cetlit, majd a spirálban elrejtett apró faceruzával néhány számot firkált az üres lapra. – Ezen a számon fel tudnak hívni – mondta, majd utólag még egy kis üzenetet hagyott a cetli alján, s végül átnyújtotta a vöröshajú lánynak.
Sunday szinte kiközösítve érezte magát, hogy – bár a húgáról volt szó – teljesen kihagyták a beszélgetésből, amiről neki többet kellett volna tudnia, mint barátnőjének. Igazán igazságtalanságnak tartotta.
- Ne hagyják őt egyedül, ha egy mód van rá. Még sebezhető – tette hozzá, majd már indult volna el, amikor Cloe még utána ordított.
- Várjon, Wet! Ki maga? – tette fel azt a kérdést, amely már régóta ott cikázott fejében.
- Egy barát – kacsintott a férfi, majd megfordult, s elindult a másik irányba.
A vöröshajú nő kihajtogatta az összegyűrt papírfecnit, majd megvizsgálta. Elolvasta a számot, memorizálta. Azonban egy dolog nem tetszett neki, méghozzá az a bizonyos papír aljára írt üzenet:

„A szobában csak te vagy,
A zárt ajtó mögött,
A házban minden rád vár,
S még egy kiköpött
Olyan, mint te, vigyázz hát,
Ez elkezdődött már,
Csukd be a szemed, figyelj,
Míg nem kattan a zár.”

***

Emmának máris felderült az arca, mikor látta, hogy négy jóvágású fiatalember mosolyog vissza rá – vagy éppen arra a lányra, aki szőke volt, kékszemű, vékony, és pontosan mellette sétált. Nem volt biztos benne, hogy pont miatta hívták oda őket az asztalhoz, sőt, egyáltalán nem tudta, mi volt az oka, de megtörtént.
Mikor odaértek az asztalhoz, Kam már tudta, hogy mi lesz a beszélgetés vége: már ezerszer csinált ilyet. Tudta, hogyan befolyásolhatja az illetőt, hihetetlenül tudta manipulálni a körülötte levő embereket. Először az ujja köré csavarta a kiszemelt áldozatot, megvárta, míg a bizalmába férkőzik, aztán kiszedte belőle az információt. Az asztalos-trükk is a terv része volt.
- Sziasztok! – köszönt a lányoknak és barátjának, Brandtnek, aki észrevétlenül kacsintott a társaságnak. Kezdetét vette a barátkozás. – Üljetek csak le – mosolygott, majd egy üres helyre mutatott Josh mellett. Louise szorosan Emma mellett foglalt helyet, hiszen volt benne egy kis félelem, annak ellenére, hogy ezek a fiúk csak átlagos gimnazistáknak tűntek. – Kam Wilde vagyok. Ők itt a haverjaim: Josh, Brandt és John, a testvérek. Ti?
- Én Emma Harries vagyok – mutatkozott be a vöröshajú lány, majd a mellette ülő szőkeségre pillantott.
- Én pedig Louise Williams.
- Tök jó. Te is új vagy? – fordult Louise felé Josh.
A lány csöndesen bólintott, és hatalmas, kék szemeivel a fiú arcát kezdte fürkészni. Kölcsönös volt ez a tevékenység.
- Csak nem a húgod? – mutatott egy asztal felé, ahol Melanie Williams foglalt helyet. Louise gyorsan odapillantott, mire kishúga követte mozdulatot, így találkozott tekintetük.
- De. Ő Melanie. Rajta kívül még van egy nővérem, Sunday – felelte, s ismét Melanie-ra szegeződött tekintete. Úgy tűnt, mintha kétségbe lenne esve.
- Neked is van? – kérdezősködött továbbra is az angyalarcú Josh, csak most Emma felé fordult.
Emma feleszmélt az álmodozásból, és megrázta fejét. Olyan hirtelen érintette a kérdés, hogy azt sem tudta, mit feleljen: csak dadogott, és fogalma sem volt róla, hol van.
- Ja, ööö, igen, persze, ööö… Egy nővérem, Cloe, egy öcsém, Drew, és egy kishúgom, Steph. A két kisebbik ide jár – mondta, majd körbenézett az ebédlőben. Hirtelen eszébe is jutott, hogy aznap egyikőjük se ment iskolába, hiszen csak ők tudnak olyan meggyőzőek lenni, hogy sikerüljön ezt elérniük.
- Louise… Mesélsz egy kicsit a húgodról? – tette fel a kérdést váratlanul Kam. A lány furcsa arckifejezéssel nézett vissza rá.
- Persze – felelte vonakodva, kissé zavarban. – Mit szeretnél tudni?
- Látott már furcsa rémálmokat? Mármint… Nincsenek látomásai? – hajolt kicsivel közelebb a fiú, miközben Louise egyre csak hőkölt hátra.
- Nem tudok róla – hazudott, mert sejtette, hogy valami gond van az illetővel. – Miért lennének?
- Fogalmam sincs. Csak úgy nézett ki, mintha lennének. – Azzal nemtörődöm módon vállat vont, s unott tekintetre váltott.
Louise és Emma összenéztek.
- Úgy nézett ki? Miért, ez látszik? – értetlenkedett egyikőjük.
- Persze. Ásítozás, ijedt tekintet, karikák a szem alatt… De ez biztosan más is lehet – felelte Kam egyszerűen. – Vagy titkoltok valamit.

***

Melanie érezte a rá szegeződő tekinteteket. Nem figyelte, mit mond Candy, egyszerűen nem érdekelte. Igazságtalanságnak tartotta, amiért Steph és Drew felmentést kaptak az iskola alól csak azért, mert az átlagnál jobb színészi képességgel rendelkeztek.
Az utolsó órái nyugtalanul teltek: a tanárok szinte kapva-kaptak az alkalmon, hogy felmérhessék a tudását, és Melanie kényelmetlenül konstatálta, hogy a róla szóló pletykákat a tanulók gyorsabban jegyzik meg, mint a tanulnivalót, vagy egy dalszöveget, ami tudjuk, igazán nem nehéz feladat.
Iskola után Candy sietve futott oda a lányhoz néhány osztálytársával egyetemben.
- Hé, hé, Mel! Mel, figyelj, várj egy kicsit! – kérlelték, míg az elkeseredett kislány meg nem állt. – Te, igaz, hogy egy bunkerban nevelkedtél?
- Mi a frászt hadoválsz itt össze-vissza? Persze, hogy nem!
- Á, Kirk, mondtam, hogy nem igaz! Kamu az egész – legyintett az egyik.
Mel kezdte megelégelni.
- És mit szólsz ahhoz, hogy szopod az ujjad? Ez igaz?
A kislány unott tekintetet vágott.
- Nem. Nem igaz. Hagyjatok békén, kopjatok le! – Kezdett agresszívvá válni. Tisztában volt vele, hogy arca elkezdett vörösödni, de nem a szégyentől, hogy ilyeneket feltételeznek róla (habár egy időben ez még tényleg igaz volt), hanem az őt mardosó dühtől. Fenyegető pillantást vetett a kérdezőre.
- Neked komolyan tetszik Jason Anderson a kilencedikből?
Melanie-nak ezen komolyan el kellett gondolkodnia. Ha kapásból rávágta volna, hogy nem, a túlzott tiltakozásért azt hitték volna, hogy igenis tetszik neki. Viszont nem szabadott túl sokáig töprengnie a dolgon, hiszen akkor úgy gondolták volna, valóban szereti, ha valóban ennyire belegondol…
- Mit is mondjak? Nem – felelte higgadtan. Ez volt a legjobb, amit tehetett, legalábbis szerinte.
- És… A szüleid tényleg meghaltak? – kérdezte csöndesen valaki a hátsó sorból.
- Ilyet nem illik kérdezni!
- Ó, olyan hülye vagy, megbeszéltük, hogy ezt nem kérdezzük meg!
- Jaj, fogd már be!
- Te meg az ujjszopós dolgot hoztad föl, azt talán illik?
- Az mégis más, te barom…!
- Most mi bajod van?!
Melanie-nak elege lett az egészből. Hogy véget vessen az ordítozásnak, hangosan, határozottan tisztázta a dolgot.
- Igen – mondta. – Meghaltak. Most mindenki boldog?
A társaság elhallgatott, s ledermedve állt a kislány előtt. Volt, aki fájdalmasan felszisszent, volt, aki szánakozó tekintetet vetett a szöszke lányra, volt olyan is, aki gyomorszájon ütötte azt, aki felhozta a témát.
Mel megnyugodott, hogy végre elhagyhatja a helyszínt, de valaki mégis megállította. Egy merész osztálytársa, aki nem félt attól, hogy a többiek megverik az újabb kérdés miatt. Tudni akarta az igazságot, bármibe került is.
- Tényleg félsz attól a háztól? – vonta fel pimaszul szemöldökét, s ajka gúnyos félmosolyra húzódott.
Melanie nem fordult meg. Csak háttal állva a többieknek bámulta az ajtót, amin, ha egy kicsit gyorsabban sétál, még ki is érhet, mielőtt még elkapják a gyengeelméjű, infantilis osztálytársai.
- Nem. Nem félek – bizonygatta valamivel hosszabb idő eltelte után.
- Bizonyítsd be.
- Most? – kérdezett vissza Melanie, miközben szépen, lassan megfordult. – Felejtsd el.
A kérdező bólintott, ugyanazzal az önelégült vigyorral, ahogyan az előbb.
- Jó, hát, ha nem mered, akkor rendben… Ebben az esetben nem veszünk be az elit klubba.
- Miből gondolod, hogy be akartam lépni az elit klubbotokba? – Az utolsó két szót feltűnően gúnyosan ejtette ki.
- Rendben. Ha nem, hát nem. De mindenkinek elújságoljuk, hogy egy félős kis szőke liba vagy, aki nem mer bemenni egy elhagyatott házba, mert anyuciért kiáltozik… Jaj, bocsánat, majd elfelejtettem. Neked nincs is anyukád…
- Elég volt! – kiáltotta. – Rendben. Elmegyek a házhoz, ha ez kell – jelentette ki vakmerően. Persze, legbelül rettegett, de mégis jól esett neki azt tettetni, hogy nem fél semmitől. Vagyis… először tényleg jó ötletnek tűnt.

Mikor elindultak, Melanie émelygett. Ezen a helyen ritkán esett az eső, azonban a kislány hitte, hogy balszerencséje még az időjárásra is hatással van. Persze, meg se fordult fejében, hogy valóban megtörténhet, ő csak magával, az idióta gondolattal játszott, hogy: „Milyen mókás lenne már, ha ezen a rendkívül kellemes és szép napon még az időjárás is kellőképpen frissítő lenne!”.
Amint kisétált a kapun, beszívta magába a kissé fülledt, meleg levegőt. Az oxigén olyan jól esett neki, mint haldoklónak a kegyelemdöfés, mely megszabadítja őt a szenvedéstől. Csak neki épp most kezdődött mindez. Kínlódott. Lassan, kifújta a száján a levegőt, a szemét lehunyta, hagyta, hogy arcába csapjon a meleg eső. A tegnapi fullasztó hőség után igenis kellemes volt az esős időjárás, holott majdnem ugyanolyan meleg volt. A csapadékot égi jelnek tekintette – annak idejében megnézte a Balszerencse áradását, ami után nemigen hitte, hogy lehet rosszabb a sorsa az embernek.

***

- Nem mehetünk be, Drew! Forduljunk vissza! Ez tiltott terület! Nem hallod? – Megpróbálta odébb ráncigálni. De a bátyja erősebb volt.
Egyre beljebb mentek. Már hangokat is hallott – biztos volt benne, hogy Drew nem képes ilyen hangokat kiadni.
- Nem jó. Majd később visszajövünk. Jön valaki… Öcsém, a rendőrség… Szedd a lábad, Steph! – Azzal visszafordult, de még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a házra. Azt suttogta:
„Még visszajövök.”

***

Lehajtott fejjel kullogott a ház felé, a többiek mind nevetgéltek, viccelődtek, hogy úgysem tudja megtenni. Amint odaértek a viktoriánus építményhez, megálltak előtte. Egy ideig csak bámulták, majd vihogva előre lökdösték Melanie-t, aki nem ellenkezett: ezzel kimutatta volna, mennyire retteg. Lassan, kimért léptekkel haladt a szürke fakerítéshez tartozó ajtó felé, amelynek kilincsére később saját keze nehezedett rá. Ujjaival körbefogta, majd szépen, megfontoltan lenyomta, hogy kinyíljon a bejárat. Kezdett félni. Szörnyen rettegett már akkor, az elején.
Az ajtó felé vezető úton haladva érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik, mindenki csak őt figyeli. Szívdobogása egyre gyorsult, már a torkában érezte. És akkor meglátta. Látta a tükröket, a gyermekarcokat, látta, ami a látomásában volt. Rohanni kezdett az ajtó felé, hogy megérintse, mert legalább ennyit látniuk kellett… be kellett bizonyítania, hogy nem fél. De ami akkor történt… több volt, mint félelmetes. Az ajtó lassan, recsegve kitárult. Nem látta, mi van bent, de nem is érdekelte, egyszerűen meg akart fordulni. Hátranézett, az osztálytársai egyenesen őt figyelték. Kimért léptekkel haladt befelé, nem nézett hátra, mert nem volt bátorsága. Alighogy beért, az ajtó azonnal, kínos gyorsasággal be is csukódott mögötte. Melanie dörömbölni kezdett rajta, ütötte, verte, püfölte, ahogyan csak tudta. De mindez hiába volt. A kilincs rángatásával csak még rosszabb lett a helyzet – pár pillanattal később a tömör vasdarab levált a fából készült nyílászáróról, így se ki… se be.
Sikított. Ordított. Segítségért könyörgött. Azonban minden erőlködése hiábavaló volt. Hallotta a hangokat, bizony, hallotta őket minden irányból. Befogta a fülét, és megállás nélkül csak sikított az ajtó előtt, míg az ki nem nyílt. Villámgyorsasággal távozott a kislány, de amint kiért, nem látta az osztálytársait. Vagy megviccelték, vagy… belegondolni sem mert.

A cipőjét bámulta. Az eső még mindig esett – az a rövid idő, amelyet bent töltött talán túl hosszúnak tűnt neki. Ennyi idő alatt nem tud elállni. Az egyik jelzőlámpa megállította a kétségbe esett lánykát, s a zöld lámpára váltás kínosan sokáig tartott. Egy pillanatra elállt fölötte az eső: csak a cseppek tompa koppanását hallotta. Egy sötét árnyék takarta el a lámpa fényét, amely addig világított neki, mint az utca egyetlen fényforrása. Nem mintha annyira sötét lett volna, mégis idegesítette, hogy megváltoztak a fényviszonyok. Elsöpörte homlokára tapadt, vizes frufruját, s felnézett a zavaró jelenségre.
Egy majdnem kétméteres, szőke idegen tartott feje fölé egy fekete esernyőt. Nem tudatosult benne, kicsoda ő, azonban nővérei már tisztában voltak vele.
- Ööö… - nyögte ki, miután hosszú ideig csak egymást bámulták. – Köszönöm.
- Nincs mit. – Azzal lezseren vállat vont.
- Melanie? Melanie Williams?
Mel nagyon lassan, résnyire szűkült szemekkel emelte rá tekintetét.
- Honnan tudja?
- A táskádra van írva. – Jelentőségteljesen megbökte a feliratot a hátizsákon.
- Ja! – Megfordult, hogy megvizsgálja az említett írást. – Anya azt mondta, ne álljak szóba idegenekkel. Szóval… Ha megbocsát… Most megyek is – biccentett a kizöldült lámpa felé.
- Wet Wilde. – S kinyújtotta kezét.
- Nem veszek semmit – figyelmeztette a szőke kislány a férfit.
- Nem, dehogy! – mentegetőzött a férfi.
- Nem is adok. Nincs nálam pénz.
- Nem vagyok hobó, Melanie. A barátod vagyok. – Most pillantása kinyújtott kezére irányult, mire a kislány egyre hátrálni kezdett.
- Nem is ismerjük egymást! Soha nem találkoztam magával. Sajnálom. Lehetséges, hogy összetéveszt valakivel…
A kislány felháborodva indult át az úttesten, de Wet ismét szóra nyitotta száját, megállásra kényszerítve.
- Nem töprengtél el azon, hogy miért haltak meg a szüleid? Vagy, hogy mi van az ajtó mögött? Miért félsz attól a háztól, amelyiket minden egyes nap látsz, mikor az iskolába tartasz? Mindent tudok rólad, Melanie.
A kislány erősen fontolgatta, hogy odamenjen-e. Hogy odamenjen, és a képébe mondja, hogy semmi köze nincsen az ő életéhez.
- Kérlek, tegezz.
- Jó. Legyen. Mit akarsz, mit csináljak? – fordult meg szúrós szemekkel Melanie.
- Segítek legyőzni a félelmeidet, ha segítesz nekem, hogy megállítsam az öcsémet. Tudtommal egy iskolába jársz vele – találgatott, mire Melanie bólintott.
- Talán tudok segíteni. Talán, mondom talán. – Az utolsó szót erősen megnyomta. De nem bízok benned, ugye tudod?
- Hát persze. – Azzal elmosolyodott, mintha a lányára vigyorgott volna.
- Lehet bajom belőle?
- Melanie… Mondd csak, hiszel a szellemekben?