3. fejezet

Sziasztok!!

Hű, de rég volt itt új fejezet. :S Nagyon sajnálom. DE. Most meghoztam a legújabb részt. :D Nem valami izgalmas, de remélem, tetszeni fog.
Hogy telt a nyár? :) Remélem, hogy mindenki élvezte, és sokat utazott meg kirándult. Tudom, elkezdődött a suli... Egyszer mindennek vége, hát, most a nyárnak, de sebaj, az iskola is tud jó lenni... :) Vagy nem. Höhö. Nagyon próbálok vicceskedni, remélem értékelitek. :D Na mindegy, nem fárasztalak titeket, jöjjön az új rész, jó olvasást!! :)
Puszi,
Eilis

Az illető egy pillanatra megkocogtatta Cloe vállát, mire az olyan hirtelen fordult meg, hogy Sunday esélyt sem kaphatott a védekezésre, mikor a vöröshajú lány magával rántotta.
- Cloe Harries és Sunday Williams? – tette fel a kérdést komoly arccal.
- Igen? – vonta fel szemöldökét a nő, miközben Sunday úgy bújt be mögé, mint egy ijedt kislány az anyukája háta mögé, akit megijesztett egy bohóc.
- Nagyon örvendek. Minden bizonnyal most azokat a kérdéseket teszik fel magukban, hogy honnan tudom a nevüket? Miért követtem önöket? Én ki vagyok?
- Ahogy mondja. Szerintem mindketten örülnénk neki, ha végre elmondaná mindezt. Az egyiket is elég – felelte.
- Pontosan melyik részére kíváncsi? – érdeklődött a férfi, s hogy ezt be is bizonyítsa, kissé oldalra hajtotta a fejét, majd értetlen grimaszba torzult arca.
- Kezdjük azzal, hogy mi a neve?
- Wet Wilde, elnézést az udvariatlanságért. – Azzal kinyújtotta a kezét. Cloe gyanúsnak találta az ürgét, s úgy érezte, nem szabad megtennie. Összeszűkítette szemeit, résnyire nyitva maradtak, így figyelte az illetőt. Végül megadta magát.
- Nagyon örvendek – ismételte meg a férfi előző szavait Cloe, majd óvatosan kinyújtotta sápadt kezét, s Wet tenyerébe helyezte. A nő szerint kínosan lassan történt mindez: ahogyan összekulcsolódott a két végtag, összefonódtak az ujjaik, utána egy határozott mozdulattal megrázta Wet kezét, s azonnal el is engedte. – Szóval – kezdett bele Cloe a mondandójába, miközben Sunday arcára sandított. – Miért is követett minket?
Wet egy csöppet sem vonakodva, belekezdett mondanivalójába. Úgy tűnt, nem szégyelli, hogy két iskolába induló, fiatal hölgyet követett utcákon keresztül, akik legalább hat évvel fiatalabbak nála.
- Úgy érzem, szükséges lesz tudniuk valamit – mondta titokzatosan a férfi. – Melanie-ról lenne szó, Sunday húgáról.
A szőkeség itt megrémült, kitágult szemeivel Wetet figyelte.
- Honnan tud róla? – kérdezte nagyon lassan, hangja remegett az aggodalomtól. – Bántotta?
- Nem, dehogy, erről szó sincs! – mentegetőzött a férfi, s kezeit védekezően maga felé tartotta. Nem mintha árthatna neki egy olyan kislány, mint Sunday, aki még a válláig sem ér fel. – Én is ugyanúgy aggódom miatta, ahogy maguk.
- Honnan ismeri? – tudakolta gyanakodva a szóban forgó egyén nővére.
- Nem ismerem. Csak tudok róla – felelte nemes egyszerűséggel Wet. – Tudják, van az az ajtó a házukban… Ami sosem nyílik ki.
Cloe-nak ekkor már szörnyen gyanús volt az alak. Honnan tud ilyen részleteket? Kezdett komolyan félni Wettől, és eltervezte, hogy a következő általa ismert bizalmas információnál megragadja Sunday karját, és elfutnak. Jó messzire, hogy soha ne találja meg ez a férfi.
- Komolyan nem tudom, honnan tud ilyenekről…
- Melanie régóta lát rémálmokat a házról, az ajtóról, és a szobáról, ami mögötte van. Szóval… Csak egyet szeretnék kérni. Vigyázzanak rá, ahogyan csak tudnak. Nem tudják, milyen dolgok vannak készülőben… És mind Melanie-t akarják. Melanie tudná – ő mindennel tisztában van. Szükséges lenne, hogy találkozzam… – kezdte el, azonban Sunday villámgyorsan közbevágott.
- Nem találkozhat vele. Hagyja békén az életünket.
- Nézze, úgy tűnik, nem világos. Önöket komoly veszély fenyegeti, és ha Melanie meg én nem segítünk, a kislánynak és maguknak hamar vége lesz. Ezt akarják? Találkoznunk kell, hogy megállíthassuk. Ha nemet mondanak… Elkezdődik. Ha igent… Keressenek meg. - Olyan aggodalmas arcot, mint amilyen Weté volt abban a pillanatban, nehezen lehetett utánozni. A hatalmasra tágult, csillogó, majdhogynem könnyes, égszínkék szemek úgy meredtek Cloéra, mintha valami kölyökkutya kérte volna, hogy játsszanak vele többet. – Ha bármi van, bármilyen természetfeletti jelenség, észrevétel, esetleg kérdés, ezen a számon. – Itt előkapott egy kis spirálos noteszt, kitépett belőle egy cetlit, majd a spirálban elrejtett apró faceruzával néhány számot firkált az üres lapra. – Ezen a számon fel tudnak hívni – mondta, majd utólag még egy kis üzenetet hagyott a cetli alján, s végül átnyújtotta a vöröshajú lánynak.
Sunday szinte kiközösítve érezte magát, hogy – bár a húgáról volt szó – teljesen kihagyták a beszélgetésből, amiről neki többet kellett volna tudnia, mint barátnőjének. Igazán igazságtalanságnak tartotta.
- Ne hagyják őt egyedül, ha egy mód van rá. Még sebezhető – tette hozzá, majd már indult volna el, amikor Cloe még utána ordított.
- Várjon, Wet! Ki maga? – tette fel azt a kérdést, amely már régóta ott cikázott fejében.
- Egy barát – kacsintott a férfi, majd megfordult, s elindult a másik irányba.
A vöröshajú nő kihajtogatta az összegyűrt papírfecnit, majd megvizsgálta. Elolvasta a számot, memorizálta. Azonban egy dolog nem tetszett neki, méghozzá az a bizonyos papír aljára írt üzenet:

„A szobában csak te vagy,
A zárt ajtó mögött,
A házban minden rád vár,
S még egy kiköpött
Olyan, mint te, vigyázz hát,
Ez elkezdődött már,
Csukd be a szemed, figyelj,
Míg nem kattan a zár.”

***

Emmának máris felderült az arca, mikor látta, hogy négy jóvágású fiatalember mosolyog vissza rá – vagy éppen arra a lányra, aki szőke volt, kékszemű, vékony, és pontosan mellette sétált. Nem volt biztos benne, hogy pont miatta hívták oda őket az asztalhoz, sőt, egyáltalán nem tudta, mi volt az oka, de megtörtént.
Mikor odaértek az asztalhoz, Kam már tudta, hogy mi lesz a beszélgetés vége: már ezerszer csinált ilyet. Tudta, hogyan befolyásolhatja az illetőt, hihetetlenül tudta manipulálni a körülötte levő embereket. Először az ujja köré csavarta a kiszemelt áldozatot, megvárta, míg a bizalmába férkőzik, aztán kiszedte belőle az információt. Az asztalos-trükk is a terv része volt.
- Sziasztok! – köszönt a lányoknak és barátjának, Brandtnek, aki észrevétlenül kacsintott a társaságnak. Kezdetét vette a barátkozás. – Üljetek csak le – mosolygott, majd egy üres helyre mutatott Josh mellett. Louise szorosan Emma mellett foglalt helyet, hiszen volt benne egy kis félelem, annak ellenére, hogy ezek a fiúk csak átlagos gimnazistáknak tűntek. – Kam Wilde vagyok. Ők itt a haverjaim: Josh, Brandt és John, a testvérek. Ti?
- Én Emma Harries vagyok – mutatkozott be a vöröshajú lány, majd a mellette ülő szőkeségre pillantott.
- Én pedig Louise Williams.
- Tök jó. Te is új vagy? – fordult Louise felé Josh.
A lány csöndesen bólintott, és hatalmas, kék szemeivel a fiú arcát kezdte fürkészni. Kölcsönös volt ez a tevékenység.
- Csak nem a húgod? – mutatott egy asztal felé, ahol Melanie Williams foglalt helyet. Louise gyorsan odapillantott, mire kishúga követte mozdulatot, így találkozott tekintetük.
- De. Ő Melanie. Rajta kívül még van egy nővérem, Sunday – felelte, s ismét Melanie-ra szegeződött tekintete. Úgy tűnt, mintha kétségbe lenne esve.
- Neked is van? – kérdezősködött továbbra is az angyalarcú Josh, csak most Emma felé fordult.
Emma feleszmélt az álmodozásból, és megrázta fejét. Olyan hirtelen érintette a kérdés, hogy azt sem tudta, mit feleljen: csak dadogott, és fogalma sem volt róla, hol van.
- Ja, ööö, igen, persze, ööö… Egy nővérem, Cloe, egy öcsém, Drew, és egy kishúgom, Steph. A két kisebbik ide jár – mondta, majd körbenézett az ebédlőben. Hirtelen eszébe is jutott, hogy aznap egyikőjük se ment iskolába, hiszen csak ők tudnak olyan meggyőzőek lenni, hogy sikerüljön ezt elérniük.
- Louise… Mesélsz egy kicsit a húgodról? – tette fel a kérdést váratlanul Kam. A lány furcsa arckifejezéssel nézett vissza rá.
- Persze – felelte vonakodva, kissé zavarban. – Mit szeretnél tudni?
- Látott már furcsa rémálmokat? Mármint… Nincsenek látomásai? – hajolt kicsivel közelebb a fiú, miközben Louise egyre csak hőkölt hátra.
- Nem tudok róla – hazudott, mert sejtette, hogy valami gond van az illetővel. – Miért lennének?
- Fogalmam sincs. Csak úgy nézett ki, mintha lennének. – Azzal nemtörődöm módon vállat vont, s unott tekintetre váltott.
Louise és Emma összenéztek.
- Úgy nézett ki? Miért, ez látszik? – értetlenkedett egyikőjük.
- Persze. Ásítozás, ijedt tekintet, karikák a szem alatt… De ez biztosan más is lehet – felelte Kam egyszerűen. – Vagy titkoltok valamit.

***

Melanie érezte a rá szegeződő tekinteteket. Nem figyelte, mit mond Candy, egyszerűen nem érdekelte. Igazságtalanságnak tartotta, amiért Steph és Drew felmentést kaptak az iskola alól csak azért, mert az átlagnál jobb színészi képességgel rendelkeztek.
Az utolsó órái nyugtalanul teltek: a tanárok szinte kapva-kaptak az alkalmon, hogy felmérhessék a tudását, és Melanie kényelmetlenül konstatálta, hogy a róla szóló pletykákat a tanulók gyorsabban jegyzik meg, mint a tanulnivalót, vagy egy dalszöveget, ami tudjuk, igazán nem nehéz feladat.
Iskola után Candy sietve futott oda a lányhoz néhány osztálytársával egyetemben.
- Hé, hé, Mel! Mel, figyelj, várj egy kicsit! – kérlelték, míg az elkeseredett kislány meg nem állt. – Te, igaz, hogy egy bunkerban nevelkedtél?
- Mi a frászt hadoválsz itt össze-vissza? Persze, hogy nem!
- Á, Kirk, mondtam, hogy nem igaz! Kamu az egész – legyintett az egyik.
Mel kezdte megelégelni.
- És mit szólsz ahhoz, hogy szopod az ujjad? Ez igaz?
A kislány unott tekintetet vágott.
- Nem. Nem igaz. Hagyjatok békén, kopjatok le! – Kezdett agresszívvá válni. Tisztában volt vele, hogy arca elkezdett vörösödni, de nem a szégyentől, hogy ilyeneket feltételeznek róla (habár egy időben ez még tényleg igaz volt), hanem az őt mardosó dühtől. Fenyegető pillantást vetett a kérdezőre.
- Neked komolyan tetszik Jason Anderson a kilencedikből?
Melanie-nak ezen komolyan el kellett gondolkodnia. Ha kapásból rávágta volna, hogy nem, a túlzott tiltakozásért azt hitték volna, hogy igenis tetszik neki. Viszont nem szabadott túl sokáig töprengnie a dolgon, hiszen akkor úgy gondolták volna, valóban szereti, ha valóban ennyire belegondol…
- Mit is mondjak? Nem – felelte higgadtan. Ez volt a legjobb, amit tehetett, legalábbis szerinte.
- És… A szüleid tényleg meghaltak? – kérdezte csöndesen valaki a hátsó sorból.
- Ilyet nem illik kérdezni!
- Ó, olyan hülye vagy, megbeszéltük, hogy ezt nem kérdezzük meg!
- Jaj, fogd már be!
- Te meg az ujjszopós dolgot hoztad föl, azt talán illik?
- Az mégis más, te barom…!
- Most mi bajod van?!
Melanie-nak elege lett az egészből. Hogy véget vessen az ordítozásnak, hangosan, határozottan tisztázta a dolgot.
- Igen – mondta. – Meghaltak. Most mindenki boldog?
A társaság elhallgatott, s ledermedve állt a kislány előtt. Volt, aki fájdalmasan felszisszent, volt, aki szánakozó tekintetet vetett a szöszke lányra, volt olyan is, aki gyomorszájon ütötte azt, aki felhozta a témát.
Mel megnyugodott, hogy végre elhagyhatja a helyszínt, de valaki mégis megállította. Egy merész osztálytársa, aki nem félt attól, hogy a többiek megverik az újabb kérdés miatt. Tudni akarta az igazságot, bármibe került is.
- Tényleg félsz attól a háztól? – vonta fel pimaszul szemöldökét, s ajka gúnyos félmosolyra húzódott.
Melanie nem fordult meg. Csak háttal állva a többieknek bámulta az ajtót, amin, ha egy kicsit gyorsabban sétál, még ki is érhet, mielőtt még elkapják a gyengeelméjű, infantilis osztálytársai.
- Nem. Nem félek – bizonygatta valamivel hosszabb idő eltelte után.
- Bizonyítsd be.
- Most? – kérdezett vissza Melanie, miközben szépen, lassan megfordult. – Felejtsd el.
A kérdező bólintott, ugyanazzal az önelégült vigyorral, ahogyan az előbb.
- Jó, hát, ha nem mered, akkor rendben… Ebben az esetben nem veszünk be az elit klubba.
- Miből gondolod, hogy be akartam lépni az elit klubbotokba? – Az utolsó két szót feltűnően gúnyosan ejtette ki.
- Rendben. Ha nem, hát nem. De mindenkinek elújságoljuk, hogy egy félős kis szőke liba vagy, aki nem mer bemenni egy elhagyatott házba, mert anyuciért kiáltozik… Jaj, bocsánat, majd elfelejtettem. Neked nincs is anyukád…
- Elég volt! – kiáltotta. – Rendben. Elmegyek a házhoz, ha ez kell – jelentette ki vakmerően. Persze, legbelül rettegett, de mégis jól esett neki azt tettetni, hogy nem fél semmitől. Vagyis… először tényleg jó ötletnek tűnt.

Mikor elindultak, Melanie émelygett. Ezen a helyen ritkán esett az eső, azonban a kislány hitte, hogy balszerencséje még az időjárásra is hatással van. Persze, meg se fordult fejében, hogy valóban megtörténhet, ő csak magával, az idióta gondolattal játszott, hogy: „Milyen mókás lenne már, ha ezen a rendkívül kellemes és szép napon még az időjárás is kellőképpen frissítő lenne!”.
Amint kisétált a kapun, beszívta magába a kissé fülledt, meleg levegőt. Az oxigén olyan jól esett neki, mint haldoklónak a kegyelemdöfés, mely megszabadítja őt a szenvedéstől. Csak neki épp most kezdődött mindez. Kínlódott. Lassan, kifújta a száján a levegőt, a szemét lehunyta, hagyta, hogy arcába csapjon a meleg eső. A tegnapi fullasztó hőség után igenis kellemes volt az esős időjárás, holott majdnem ugyanolyan meleg volt. A csapadékot égi jelnek tekintette – annak idejében megnézte a Balszerencse áradását, ami után nemigen hitte, hogy lehet rosszabb a sorsa az embernek.

***

- Nem mehetünk be, Drew! Forduljunk vissza! Ez tiltott terület! Nem hallod? – Megpróbálta odébb ráncigálni. De a bátyja erősebb volt.
Egyre beljebb mentek. Már hangokat is hallott – biztos volt benne, hogy Drew nem képes ilyen hangokat kiadni.
- Nem jó. Majd később visszajövünk. Jön valaki… Öcsém, a rendőrség… Szedd a lábad, Steph! – Azzal visszafordult, de még egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett a házra. Azt suttogta:
„Még visszajövök.”

***

Lehajtott fejjel kullogott a ház felé, a többiek mind nevetgéltek, viccelődtek, hogy úgysem tudja megtenni. Amint odaértek a viktoriánus építményhez, megálltak előtte. Egy ideig csak bámulták, majd vihogva előre lökdösték Melanie-t, aki nem ellenkezett: ezzel kimutatta volna, mennyire retteg. Lassan, kimért léptekkel haladt a szürke fakerítéshez tartozó ajtó felé, amelynek kilincsére később saját keze nehezedett rá. Ujjaival körbefogta, majd szépen, megfontoltan lenyomta, hogy kinyíljon a bejárat. Kezdett félni. Szörnyen rettegett már akkor, az elején.
Az ajtó felé vezető úton haladva érezte, hogy minden tekintet rá szegeződik, mindenki csak őt figyeli. Szívdobogása egyre gyorsult, már a torkában érezte. És akkor meglátta. Látta a tükröket, a gyermekarcokat, látta, ami a látomásában volt. Rohanni kezdett az ajtó felé, hogy megérintse, mert legalább ennyit látniuk kellett… be kellett bizonyítania, hogy nem fél. De ami akkor történt… több volt, mint félelmetes. Az ajtó lassan, recsegve kitárult. Nem látta, mi van bent, de nem is érdekelte, egyszerűen meg akart fordulni. Hátranézett, az osztálytársai egyenesen őt figyelték. Kimért léptekkel haladt befelé, nem nézett hátra, mert nem volt bátorsága. Alighogy beért, az ajtó azonnal, kínos gyorsasággal be is csukódott mögötte. Melanie dörömbölni kezdett rajta, ütötte, verte, püfölte, ahogyan csak tudta. De mindez hiába volt. A kilincs rángatásával csak még rosszabb lett a helyzet – pár pillanattal később a tömör vasdarab levált a fából készült nyílászáróról, így se ki… se be.
Sikított. Ordított. Segítségért könyörgött. Azonban minden erőlködése hiábavaló volt. Hallotta a hangokat, bizony, hallotta őket minden irányból. Befogta a fülét, és megállás nélkül csak sikított az ajtó előtt, míg az ki nem nyílt. Villámgyorsasággal távozott a kislány, de amint kiért, nem látta az osztálytársait. Vagy megviccelték, vagy… belegondolni sem mert.

A cipőjét bámulta. Az eső még mindig esett – az a rövid idő, amelyet bent töltött talán túl hosszúnak tűnt neki. Ennyi idő alatt nem tud elállni. Az egyik jelzőlámpa megállította a kétségbe esett lánykát, s a zöld lámpára váltás kínosan sokáig tartott. Egy pillanatra elállt fölötte az eső: csak a cseppek tompa koppanását hallotta. Egy sötét árnyék takarta el a lámpa fényét, amely addig világított neki, mint az utca egyetlen fényforrása. Nem mintha annyira sötét lett volna, mégis idegesítette, hogy megváltoztak a fényviszonyok. Elsöpörte homlokára tapadt, vizes frufruját, s felnézett a zavaró jelenségre.
Egy majdnem kétméteres, szőke idegen tartott feje fölé egy fekete esernyőt. Nem tudatosult benne, kicsoda ő, azonban nővérei már tisztában voltak vele.
- Ööö… - nyögte ki, miután hosszú ideig csak egymást bámulták. – Köszönöm.
- Nincs mit. – Azzal lezseren vállat vont.
- Melanie? Melanie Williams?
Mel nagyon lassan, résnyire szűkült szemekkel emelte rá tekintetét.
- Honnan tudja?
- A táskádra van írva. – Jelentőségteljesen megbökte a feliratot a hátizsákon.
- Ja! – Megfordult, hogy megvizsgálja az említett írást. – Anya azt mondta, ne álljak szóba idegenekkel. Szóval… Ha megbocsát… Most megyek is – biccentett a kizöldült lámpa felé.
- Wet Wilde. – S kinyújtotta kezét.
- Nem veszek semmit – figyelmeztette a szőke kislány a férfit.
- Nem, dehogy! – mentegetőzött a férfi.
- Nem is adok. Nincs nálam pénz.
- Nem vagyok hobó, Melanie. A barátod vagyok. – Most pillantása kinyújtott kezére irányult, mire a kislány egyre hátrálni kezdett.
- Nem is ismerjük egymást! Soha nem találkoztam magával. Sajnálom. Lehetséges, hogy összetéveszt valakivel…
A kislány felháborodva indult át az úttesten, de Wet ismét szóra nyitotta száját, megállásra kényszerítve.
- Nem töprengtél el azon, hogy miért haltak meg a szüleid? Vagy, hogy mi van az ajtó mögött? Miért félsz attól a háztól, amelyiket minden egyes nap látsz, mikor az iskolába tartasz? Mindent tudok rólad, Melanie.
A kislány erősen fontolgatta, hogy odamenjen-e. Hogy odamenjen, és a képébe mondja, hogy semmi köze nincsen az ő életéhez.
- Kérlek, tegezz.
- Jó. Legyen. Mit akarsz, mit csináljak? – fordult meg szúrós szemekkel Melanie.
- Segítek legyőzni a félelmeidet, ha segítesz nekem, hogy megállítsam az öcsémet. Tudtommal egy iskolába jársz vele – találgatott, mire Melanie bólintott.
- Talán tudok segíteni. Talán, mondom talán. – Az utolsó szót erősen megnyomta. De nem bízok benned, ugye tudod?
- Hát persze. – Azzal elmosolyodott, mintha a lányára vigyorgott volna.
- Lehet bajom belőle?
- Melanie… Mondd csak, hiszel a szellemekben?

Díjak :D

Sziasztok! :)


Az utóbbi időben nagyon sok díjat kaptam, amiért köszönetet szeretnék mondani gicus16-nak. Nagyon szépen köszönöm neki, hogy ennyiszer gondolt rám, és megajándékozott ezekkel, annyira örülök nekik! ^^
Az első díj a "Szemem fénye..." Blogger Díj

Szabályok:
1. Köszönd meg a Díjat, akitől kaptad.
2. Tedd ki a képet.
3. Nevezd meg az 5 legkedveltebb blogodat.
4. Add tovább 2 embernek / aki szerinted a legjobban megérdemli / és értesítsd róla őket.

1. Nagyon szépen köszönöm gicus16-nak a díjat, nagyon-nagyon örülök neki! :))

2. Megvan

3. Huhh… hát nehéz, mert ugyebár én minden blogot szeretek, amit rendszeresen olvasok, de ötöt kell meg neveznem. :S
- Elena: Nincs Hozzád Hasonló
- Liella: Andúril – A Nyugat Lángja
- Ryuuzaki: Ashen Book
- Melody: Te vagy a zeném
- I.K.A.I.T.: Igényes Kritikákkal Az Igényes Történetekért

4. Nem tudom kiválasztani a két kedvenc blogomat, mert tényleg mindegyiket szeretem. :) Tehát mindenkinek jár a díj.


Íme a második díj. :) Blogger Szépe Díj.
Szabályok:
1. Köszönd meg.
2. Rakd ki a blogodba.
3. Írj magadról három dolgot.
4. Add tovább legalább három embernek.
5. Hagyj üzenetet mindenkinél, akinek tovább adtad.

1-2. Köszönöm szépen a díjat gicus16-nak, hogy gondolt rám!! :)

3. Nos… :D

- Szeretek dalokat írni gitáron és zongorán egyaránt, de szerintem pocsék zeneszerző vagyok :P

- Imádom a japán kultúrát és a gésákat.
- Tudok nagyon furcsa lenni. Tényleg. És ebből rengeteg mindent még én sem értek, hogy miért csinálom. :S

4-5.
Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
Ryuuzaki: http://ashenbook.blogspot.com/
Melody: http://tevagyazenem.blogspot.com/

Ez pedig a harmadik. :) A Kimagasló tehetségek díja.
Szabályok:
1. Köszönd meg és rakd ki a linkjét.
2. 5 titok a töriről és rólam
3. Küldd tovább 5 embernek
4. Hagyj náluk megjegyzést

1. Köszönöm szépen gicus16-nak ezt a díjat is!! :D

2.Mit mondjak? :D
- Nagyon nehezen találom ki a karaktereket – ez abból látszik, hogy szinte mindegyik egyforma
- A The House-t egy hosszabb, horror-regénynek tervezem… és elég lassan haladok vele
- Szereplőket csak azért választottam először az első történetemhez, hogy tudjak képeket szerkeszteni hozzá… :)
- Amikor a szereplőket válogattam, a Nova Stories-ban Qi Shu-t választottam először Novának, a House-ban pedig AnnaSophia Robb-ot Melanie-nak. De végül Grace Park-ra és Chloë Moretz-re esett a választásom. :)
- Minden történetet vázlat szerint írok, vagy csak egyszerűen a hangulatról eszembe jutó szavakat viszem bele a történetbe

3-4.
- Elena: http://nincshozzadhasonlo.blogspot.com/
- Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
- Ryuuzaki: http://ashenbook.blogspot.com/
- Melody: http://tevagyazenem.blogspot.com/
- Szasza: http://rpattinsonfanfiction.blogspot.com/

Szimpatikus Blogger Díj :)

SZIMPATIKUS BLOGGER DÍJ

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írnom kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést 7 másik blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.


1-3. Nagyon szépen köszönöm a díjat gicus16-nak, aki volt olyan aranyos, és gondolt rám, megajándékozott vele! :)
http://jennyedward.blogspot.com/2010/07/dij_23.html
http://gicus-novellai.blogspot.com/
http://rebekakreidl.blogspot.com/
http://gicus15.blogspot.com/


4.
- Van egy nővérem
- 5 éve zongorázom, a zongorám neve Rolli
- Imádom a metal zenét :)
- 2 éve gitározom, az egyik gitárom neve Ibike
- Gyűjtöm a gitárpengetőket, és a dobverőket
- Imádok sportolni – bármit, bármikor
- Tegnapelőtt fogtam egy sáskát - Mr. Funnyshoes lett a neve :D


5-6.
1. Elena: http://angyalisugallat.blogspot.com/
http://angyalisugallat.blogspot.com/
2. Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
3. Melody: http://tevagyazenem.blogspot.com/
4. Ryuuzaki: http://ashenbook.blogspot.com/
5. Cecily: http://lifeofapplee.blogspot.com/
6. Alicem: http://alice-fanfictions.blogspot.com/
7. I.K.A.I.T.: http://ikait.blogspot.com/
+1. Elle: http://danielleprofenty.blogspot.com/


NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM GICUS16-NAK A DÍJAT!!! ^^

Fontos dolgok :)

Sziasztok! :)

Nem, most sajnos nem az új fejezetet hoztam, hanem csak néhány fontos dolgot szeretnék leközölni.

Az egyik, hogy kaptam egy díjat gicus16-tól. ^^ Nagyon, nagyon szépen köszönöm neki, kimondhatatlanul örülök!! :D Hatalmas megtiszteltetés.
Egy ilyen díj néhány kötelezettséggel is jár. Ezek a következők:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam

4. Tovább kell adnom 7 embernek

5. Be kell linkelnem őket

6. Megjegyzést kell hagyni náluk

1. Nagyon, nagyon szépen köszönöm gicus16-nak a díjat!! Én, én... Szóhoz sem jutok. :D Nagyon örülök neki, és olyan jól esik, hogy gondolt rám. ^^

2.

3. Íme gyönyörű, szépséges oldala ^^: http://jennyedward.blogspot.com/

4.

Elena: http://angyalisugallat.blogspot.com/
http://angyalisugallat.blogspot.com/
Liella: http://anduril-anyugatlangja.blogspot.com/
Melody: http://tevagyazenem.blogspot.com/
Ryuuzaki: http://ashenbook.blogspot.com/
Cecily: http://lifeofapplee.blogspot.com/
Alicem: http://alice-fanfictions.blogspot.com/
I.K.A.I.T.: http://ikait.blogspot.com/

A második, amire szánom ezt a bejegyzést, hogy mint láthatjátok, megnyitottam a harmadik, egyben (valószínűleg) utolsó blogomat, ami kicsit romantikusabb, verses és nem olyan erőszakos, meg brutális, mint az eddigi történeteim. :) A címe Beszélő Tárgyak/Talking Things.

http://beszelotargyak.blogspot.com/

A leírása:

"Delilah nem mindennapi leány - egy képzeletbeli álomvilágban él, ahol minden teljesen máshogy történik, mint a valóságban. Novellák, történetek, versek, haikuk. Egy művészlélek megzavarodott lelki világának furcsa képei írásba foglalva. "

A következő az, hogy nyáron nem igazán tudok új részeket írni, meg gondolom Nektek sincsen túl sok szabadidőtök, így úgy döntöttem, hogy az első frissítés szeptemberben, vagy augusztus végén lesz a The House és a Nova Stories blogomon. Hogy melyik lesz előbb, azt nem tudom, de szeretnék most egy kicsit a Beszélő Tárgyak oldalamra koncentrálni. :) Ott véletlenszerű a frissítés, hogy ne időre kelljen fejezeteket írni, de persze, mindig lesz valami kis előrejelzés, hogy körülbelül mikorra várható az új rész.

Az utolsó pedig, hogy mindenkinek el fogom olvasni az új részeit, és írok hozzászólást, valószínűleg még ma, vagy holnap. Mert nem felejtettem ám el!! :D Köszönöm, hogy Ti is írtok nekem, és hogy mindig elolvassátok az én új fejezeteimet! ^^ Nagyon jól esik.

Mindenkinek jó nyarat kívánok, és élvezzétek a napsütést! :)

Puszi,

Eilis

2. fejezet

Sziasztok! Hosszú ideig nem frissítettem, tudom. :S És ezt nagyon sajnálom. De ezzel a résszel most megpróbálom bepótolni az eddigi kihagyásokat. A vége... na, majd meglátjátok. :)
Kommentekre ma válaszolok, és írok mindenhova hozzászólást. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Azt hitte, megúszhatja. Beteget jelenthet, a borzalmas történések mély nyomot hagyó fájdalmára hivatkozhat. Megfűzhet valakit, mondjuk Drew-t, hogy hitelesen falazza, míg ő nincs ott, vagy éppen titokban van ott, ahol az a bizonyos személy, aki elől bujkál. Normális esetben az illetővel nem viselkedett volna így, hisz’ bizalmába fogadta a kislányt, de most, hogy elérkezett ez a nap… jobban félt, mint azon a bizonyos estén, amikor az történt.
De végül semmi nem következett be az eltervezettek közül, mivel Sarah nem hagyta magát megtörni. Sajnos.
Kénytelen volt hátára kapni nyolckilós, nehéz, könyvekkel megtömött iskolatáskáját, majd megragadni gördeszkáját, és az általános iskolával egybekötött gimnázium és főiskola felé venni az irányt.
Az előző, londoni oktatási intézményben egységes, sötétkék-piros egyenruhát kellett viselnie neki, és a diákoknak, az iskola ocsmány címerével, és a legrosszabbal: masnival. Minden áldott tanítási napon giccses masnit kellett szőke copfjába kötnie, mint minden más tizenhárom éves, és annál fiatalabb kislánynak. De ez felszabadítóan különbözött attól az élettől. Teljesen más világ volt. Mivel nővére, Louise elhatározta, hogy beáll pom-pom lánynak, ő erre válaszként azt a döntést hozta, hogy mindenképpen csatlakozik a kétméteres, colos végzősök mellé a kosárcsapatba. Ezzel többnyire elvonta volna figyelmét az idegesítő, és rendkívül félelmetes tényekről, hogy szinte hetekkel ezelőtt eltávoztak szülei, új iskolában fog rohadni, valószínűleg tizennyolc éves kora után, egy olyan környéken, ahol szó szerint megelevenednek kiskora óta látott borzalmas rémálmai. Ugyanis ez az álom, majdhogynem a szomszédjában, sőt, egyenesen új házukban játszódott! Egyre jobban rettegett ettől a gondolattól… valamivel ki kellett vernie fejéből.
Épp ezért, mikor elhaladt a viktoriánus építmény előtt, becsukta szemeit. Igaz, ez hatalmas nagy felelőtlenség volt részéről, tekintve, hogy még mindig a gördeszkán száguldott előre, de mit tudott volna tenni? Egyszerűen félt! Teljesen jogosan rettegett a háztól, s persze benne is felmerültek a kérdések, hogy „Miért pont én?”, vagy „Ez most mi a frászkarikát jelent?”, meg persze a kellemes, cifra körmondatok, jó hosszúak, amelyeket, ha kimondott volna, valószínűleg Sarah, nevelőanyja sem hagyta volna szó, és ebből kifolyólag büntetés nélkül sem. Bár, ha az ember megválaszolhatatlan kérdéseken töri a fejét, számolnia kell azzal, hogy nemsokára úgyis beleőrül.
Félt belépni az iskola kapuján. Félt a végzősöktől (mivel annyi amerikai filmet látott a televízióban, és a moziban, hogy ez természetes berögződés volt a tizenkettedikesekről), félt a tanároktól (mivel az amerikai filmek őket is gonosznak állították be, bár igaz, jenki kitalációk, ne higgy a filmeknek, bármilyen hitelesek is), félt az osztálytársaitól (azt hiszem, a kiközösítés gondolata egyikünknek sem kellemes, ez nyilvánvaló). De legjobban a számonkérések sokaságától, persze, onnan is kizárólag a matematika órák nehézségeitől. Köztudott ugyanis, hogy az alsóban színötös, kiváló, szöszke Melanie felső osztályban csak négy egész hat tizedes átlagot ért el, ez is kizárólag csak a matematika hibája volt. Nem, nem, még véletlenül se fogjuk szegény, ártatlan számokra! A tanár a hibás, nem a gyerek, nem is a tantárgy. A démoni, ördögi, gonosz tanár, akiktől rettegnek az ártalmatlan, szelíd diákok. A tantestület réme, a tanári kar boszorkánya.
Mindenkinek van persze egy gyengepontja, hát ez (és természetesen az ének is), volt Melé.
Nézte az újonnan lefestett falakat, az egységes, ugyanolyan nyílászárókat, és a rövidre nyírt, élénkzöld füvet a csobogó szökőkút mellett az udvar közepén. Pont ilyennek képzelte Kaliforniát.
Beljebb lépett, az iskola csengője pontosan érkezésének pillanatában szólalt meg. Szedte lábát az osztályterem felé, átszelte a folyosókat, szemével az első órájának helyes után kutatott, próbált visszaemlékezni, mivel kezdenek…
És akkor rálelt a harminckettes teremre, a második emelet folyosójának legvégén.

­­­­­***

Emma sosem volt jó rajzból… főleg nem művészettörténetből. Egyszerűen sehogy nem bírta megjegyezni az órán elhangzottakat, alig tudta kézbe venni a vaskos rajzkönyvet, tele ijesztő, kar nélküli szobrokkal, meg torz karikatúrákkal. Persze, az olyan műértők, mint Louise, ezt gyönyörűnek, mintsem félelmetesnek, és visszataszítónak találta. Imádta a szecessziós dolgokat.
Emma rajzolni sem igazán tudott – a megdöbbentően jól sikerült pálcikaemberekből álló képregényeiről volt híres, akárcsak a többi Harries, aki nemhogy pálcikaembert, de még rendes mosolygós arcot sem bírtak levázolni. Vagy csak nagy nehézségek árán. A botfül is elég jellemző volt a vörös hajú családra, talán egyedül a pöttöm Stephanie jeleskedett eme bonyolult művészeti ágban – a zenében. Apró kezében rendkívül jól mutattak a vonós hangszerek, és persze az elmaradhatatlan fuvola, melyet néha hangfelvételre vett, ahogyan zongorával és gitárral kíséri azt a szólamot, amelyet a legjobban tudott: a hegedűt. Persze, kevés olyan dal volt, amelyet igazán profin tudott bemutatni egyes hangszereken, hiszen nem tanulta egyiket sem. Csak kikövetkeztette a hangokat, és egymás után rakta őket hallás szerint, így jött létre a többszólamú „Süss fel, Nap”, vagy a „Boci-Boci, tarka”, esetleg, ha nagyon akarta, valamilyen ismeretlen népdal.
De Emma… tisztában volt vele, hogy hallása meg sem közelíti kishúgáét, de egy dolgot teljes egészében magáénak tudhatott: és az a rendkívül ügyes, akrobatikus mozgás volt. Louise pontosan miatta lépett be a cheerleader-lányok közé, nem csak, és kizárólag, hogy együtt tölthessen egy kis időt legeslegjobb barátnőjével, hanem az őáltala bemutatott mozdulatok fellendülésére akarta kipróbálni a sportot. Ő is ott volt azon a bizonyos rajzórán, mikor kétszer negyvenöt perc alatt a tanár három „F”-et is feljegyzett magának a naplóba.

***

Cloe aznap zavartan vánszorgott be az egyetemre Sunday kíséretében. Olyan érzése volt, mintha őt figyelnék – vagy éppen a mellette sétáló, tündérien mosolygó szőkeséget. Az aranyszínű lobboncon alig tudott átlátni: még a hangot is felfogta, tehát inkább (neve hosszas szólongatása helyett) finoman megpöcögtette annak porcelán vállát.
- Figyelj, Sunday, kérlek, ne nevess ki, de az a szőkésbarna hajú fickó a hátunk mögött nem követ minket már Portmanék háza óta? – kérdezte kissé feszülten. Mi tagadás, az ember egy csöppet aggódni kezd, mikor egy nálanál idősebb pasas veszi üldözőbe, akit ráadásul még soha életében nem látott.
- Kik azok a Portmanék? – értetlenkedett barátnője, ki kérdése után lopva hátrapillantott.
Cloe hatalmasat sóhajtva maga felé fordította Sunday tűnődő fejét.
- Lényegtelen. – felelte. – Nekem teljesen úgy tűnik, mintha háztömbök óta a nyomunkban lenne. – Felhúzta vörös szemöldökét.
- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? Elvégre meghalt a… tehát érthető, hogy… mert… - próbálkozott Sunday, de állandóan rosszul fejezte volna be mondatát. – Befejeztem.
- Helyes. – szögezte le. – Semmi kedvem nincsen a halott vőlegényemről cseverészni.
- Vőlegény? – lepődött meg Sunday, kinek a döbbenet igazán észrevehető módon suhant át arcán. – Nem voltál kissé… fiatal ehhez?
- Huszonhárom évesen? Részemről nem. De azt hiszem a tinédzserkori álmokról és visítozó unokákról a házamban, miközben én ősz hajjal kötögetek, a kárómintás pulóveres, újságot olvasó Aden mellett egy kisvárosi villa békés teraszán, örökre lemondhatok. Hogy miért? Kérdezd meg a sírkőtől. – mondta ridegen Cloe, aki ismét gyors mozdulattal elfordította fejét. A férfi még mindig őket követte.
- És… hamvasztottak? – puhatolódzott barátnője.
Cloe-ra rájött a hidegrázás, egy pillanatra sápadt kezén libabőr kezdett éktelenkedni. A lány már majdnem meg akarta kérdezni: „És a te szüleidet hogyan temették el?”, de nem akart udvariatlannak tűnni, így ugrotta ezt a kérdést, s mielőtt Sunday sajnálkozásba és heves bocsánatkérésbe kezdett volna, Cloe csendre intette.
- A teste a baleset során szétroncsolódott, az arcát teljes egészében leszedte a szélvédő a csapódásnál. Szerintem tökéletesen érthető, miért nem volt nyitott koporsós temetése. – mesélte a nő falfehér arccal, színtelen hangon, amely olyannyira monoton volt, hogy a halotti beszédet mondó papok is megirigyelhették volna.
A két lány csak szótlanul sétált egymás mellett. Lassan befordultak az egyetem felé vezető úton, ahová időközben Sunday-t is gond nélkül felvették (a remek felvételijének és tanulmányi eredményeinek köszönhetően), mikor a mögöttük sétáló idegen végre kimutatta: nem véletlenül eredt a nyomukba.

***

Melanie nem hitte, hogy bármikor is vége lesz annak a tanítási órának. Határozottan úgy gondolta, hogy az érzékelhetetlen időzónák befolyásolják saját időérzékét is, s már alig bírta követni, hogy az óra a falon, a kezén, az óra mások kezén, a telefonon, valamint a megállóknál mennyit mutat. Fülében minden úgy kattogott, mint ott, múltkori látomásában, mikor beleült abba a gyilkos hintaszékbe gyermekszobájában…
Megszólalt az iskolai csengő, mire a kislány úgy összerezzent, hogy néhányan határozottan nevettek rajta. Szinte biztos volt benne, hogy ez több volt, mint háromnegyed óra, bár lehetséges, hogy csak azért tűnt ilyen kínosan hosszúnak az ott töltött idő, mert iszonyatos utálatot érzett a kémia és biológia iránt, avagy a diákok bámulták őt folyamatosam. Kénytelen volt az akadályokat szemrebbenés nélkül viselni. Egyszer úgyis vége lesz.
A második órája valamivel gördülékenyebb és felszabadultabb volt: az irodalom mindig kedvenc tantárgyai közé tartozott, így gyorsabban is telt. Az ebédszünete azonban korántsem volt ilyen nyugodt, sőt: maga volt a túlélhetetlen rémálom.
Az ebédlőben hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki jobbnál-jobb helyek után vadászott, amiben Melnek volt valami különösen szokatlan és agresszív. Nem mintha ez megzavartra volna amúgy is megkeményedett lelki világát, épp ellenkezőleg – inkább csak megerősítette a jenki kitalációk igazságtartamát, amelyekben a látottak most kísértetiesen hasonlítottak az itteni képekre.
- Hé. – szólította meg Candy, osztálytársa, aki mellé biológián ültették. – Hogy tetszik a suli? – érdeklődött, majd helyet foglalt a kislány addig üres asztalánál.
- Klassz. – füllentett. - Alig várom az angolt.
És ez valamennyire igaz is volt – alig várta, hogy a harmadik, negyedik, és ötödik órája is véget érjen, hogy mindezek után hazamehessen bőgni, vagy legalább is torka szakadtából ordítani.

***

- Emma, figyelsz te egyáltalán? – hajolt Louise Williams barátnője felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Harries. - lépett közel padjához Mr. Ernest, majd feltolta görbe orráról lecsúszott okuláréját.
A lány zavartan felkapta fejét, majd egyenesen a látszólag haragos, s értetlen férfi szemeibe nézett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elkalandoztak a gondolatai… nem szabadott többet arra a titokzatos házra gondolnia, hiszen ezek Melanie rémálmai voltak, nem akarta, hogy az övéi is legyenek. Öccse idióta hóbortjai pedig teljesen hidegen hagyták, ő már biztos volt benne, hogy ő valamiért nem egészen normális.
Elveszítette az utolsó lehetőségét azzal, hogy nem válaszolt Mr. Ernest kérdésére, hiszen így biztosan nem fogja megkapni a jobb jegyet. Mi is volt az a kérdés?
- Igen, Mr. Ernest, elnézést. – kért bocsánatot Emma, azonban tanára rosszalló pillantást vetett feléje.
- A kérdésem Salvador Dalí – Szürrealista kompozíció című festményére alapozódik. Mikor is készült ez? – sétált Mr. Ernest körbe a teremben.
Emma lehajtott fejjel is érzékelte, hogy minden tekintet egyenesen rá szegeződik, s tudta, hogy amint kimondja a rossz választ, vagy mindenki hatalmas nevetésben tör ki, vagy nem mond semmit, s akkor a többiek által súgott dolgokat egészen biztosan hibásan és pontatlanul fogja elmondani, és persze akkor szintén kinevethetik, ami bár az ilyen korosztályban nem jellemző, mégis meglepően éretlenek tudnak lenni.
- Öhm… - akadozott hangja, s megpróbált belepillantani művészettörténelem füzetébe. Mr. Ernest azonnal becsukta, s kérdő tekintettel figyelte tanítványát. – 1928-ban, uram. – mondta, miután Louise a kelleténél hangosabban súgta meg a választ.
- Remek, Williams, csak éppen nem magához irányult a kérdésem. Máskor elvárnám, hogy annak az agyából pattanjon ki a válasz, akit felszólítottam. Mozgassa meg a kis szürkéket, Harries, mert egy bájos mosollyal és a pom-pom lány tudásával nem fogom átengedni. – rótta meg a fiatal lányt, majd másra terelte a szót. Emma fellélegezhetett, azonban biztos volt benne, hogy a tanár pikkel rá, így nem nyugodhatott meg teljesen. Tudta, hogy pluszfeladatokat kell majd csinálnia, hiszen olyan tantárgyból, mint művészettörténelem, nem bukhat meg. - Szeretném, ha otthon jellemeznék nekem a szürrealizmus képzőművészeti irányzatait, és kiírnának néhány dolgot René Magritte életrajzából, ugyanis jövő órán tesztet írnak belőle. Köszönöm a figyelmet. – mondta a végszót, mire azonnal megszólalt a fülsüketítő iskolai csengő.
Emma tisztában volt vele, hogy nem ússza meg, s Mr. Ernest oda fogja hívni magához, mikor már éppen távozna az osztályteremből, így már egyenesen odasétált, s nem várta meg a figyelmeztetést.
- A múltkori dolgozata. – nyújtotta át Mr. Ernest a lány dolgozatát, amelyen ott virított a hatalmas „F” betű. Emma elkeseredetten olvasta végig a pirossal alá-és áthúzott sorokat, majd csalódottan nézett tanárára, ki éppen zsíros haját simítgatta kis kézitükrébe nézve. – Remélem ez az óra tanulságként szolgált, ahogyan az összes többi is. Muszáj lesz tanulnia, hiszen maga is látja, hogy a nélkül semmire nem megy majd. Ezt jól vésse az eszébe. De tudja… nem értem magát, Harries. – ingatta fejét, majd lassan odahajolt Emmához, és megkocogtatta annak homlokát. – Minden odabent van.
A lány zavartan eltávolodott, majd ügyetlenül kibukdácsolt a tanterem ajtaján.
Louise értetlen arcot vágva szökkent barátnője mellé. Az egy kurta biccentéssel megtoldott „Semmit”-t kinyögve jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. Azonban az ő fejében nem volt így – Mr. Ernest meg akarta húzni rajzból.
- Pikkel rád. Kiszúrt magának. Kipécézett. Életed megkeserítője lesz, életed végéig kísérteni fog az okulárés pasas. Szerintem valami nagyon nem kóser vele. Bár, ha engem kérdezel, szerintem pedo…
- Louise! – szakította félbe a lányt Emma, miközben beléptek az ebédlő ajtaján. – Kik azok a fickók?
A szőke lány felháborodva felelt.
- Én tudjam, ki jár itt suliba már több mint tíz éve? – kérdezte, de azonnal megenyhült mikor megpillantotta a szóban forgó egyéneket.
A négy titokzatos fiú lassan, de annál elegánsabban lépett be. Az egyiknek koromfekete haj által körbevett, határozott arca volt, sötétbarna szemekkel, kissé zöldes bőrrel. Arccsontjai kissé kiugrottak, álla hegyes volt, ettől maga az arc jellegzetesnek, ám de beesettnek hatott. Olyan volt, mintha teljesen kilógna a sorból: a többiek izmosabb testalkata mellett az övé sokkal soványabbnak, mégis légiesebbnek tűnt. Ő volt John Folder, a négy közüli legfiatalabb fiú. Mellette sétált a valamivel kisfiúsabb arcú, kékszemű Josh, ki angyalinak tűnhetett kissé vöröses, szőkés, bongyorkás hajával, azonban korántsem volt biztos, hogy a tündérien bájos, szépfiús mosoly mögött nem lapul valami határozottan ördögi. A harmadik fiú Brandt volt, mindkét fiúnak a bátyja, a rangidős. Talán ő volt a legmagasabb, ám a legátlagosabb mindközül. Persze, az úszó-felsőtest és helyes, jóképű, érett arc mellé még az intelligencia sűrű csillogása is társult a sötétbarna szempárban, mégis mást követtek. A negyediket, a legveszélyesebbnek tűnő egyedet. Vállig érő, világosbarna haja, és zöldes macskaszeme démoni külsőt kölcsönzött Kam Wilde-nak, aki – mondanom sem kell – a bandavezér volt. Ha az ember elvonatkoztat attól, hogy hárman testvérek, és mennyire hasonlítanak egymásra, igazán, csak, ha belevesszük a negyediket, akkor tűnnek teljesnek, hiszen igenis mindegyik fiúban volt valami közös. De nem csak külsőjükön viseltek közös tulajdonságokat: bennük, magukban is.
Emma és Louise teljesen megbűvöltté és elvarázsolttá váltak, azonban nem állhattak csak úgy ott, tátott szájjal, guvadt szemmel, nyál csorgatva: ez lett volna a legrosszabb és legszánalmasabb cselekedet részükről. Tehát gyorsan és zavartan szedték lábukat az aznapi kínálat felé, ami nem állt másból, mint krumpli-, uborka-, kukorica-, és tojássalátából, valamint valami beazonosítatlan szójás húsféleségből, amely már ránézésre maga volt az ételmérgezés és az egy hétig tartó, frankó hasmenéssel egybevett gyomorrontás.
Miután megállapodtak, hogy aznap mindenképpen koplalnak, helyet foglaltak egy már, osztálytársakkal teletömött asztalnál.
- Csá, Gyufafej! – köszönt Emmának Travis, kinek ugyanolyan élénkvörös haja volt, mint a lánynak, így a gúnyolódás... nos, kissé szánalmasnak hatott.
- Csá, Travis... izé... mikor mész festetni... khm, ööö... Írországba? – próbálkozott valami frappánsat kinyögni, de a gyenge beszólást hatalmas, lenéző vihogás fogadta. Csöppet sem olyan ováció, amilyenre az ember számított egy általa jónak látott sértés után.
- Hát ez eléggé... hogy is mondjam? Gyatra volt. Gáz. Ciki. De fölöslegesen járatod le magad előttünk, mikor az egész iskola előtt is megteszed. Hiszen erre ott vannak a kosármeccsek, amikor miniszoknyában ugra-bugrálsz és idétlenkedsz két pom-pommal a kezedben. – És Travis megállás nélkül röhögött, majd néhány hosszú perc múlva lefagyott a mosoly arcáról. Nem azért, mert a lányt is izgatta, amit mond (hiszen Emma fülig vörösödött szégyenében), nem is azért, mert a többiek nem nevettek viccén (ugyanis a sakk-klubbos társaság addig nevetett a viccen, míg Travis), hanem azért, mert egy látszólag végzős, vagy annál idősebb, jóvágású fiatalember lépett oda asztalukhoz. Megkocogtatta Emma vállát.
- Nincs kedved neked, és a barátnődnek átülni a mi asztalunkhoz? Onnan egy életre elhúztak az emberek. – Villantott a lányokra egy elbűvölő mosolyt. – A nevem Brandt Folder.
Louise és Emma is bólintottak, majd Travisre pillantottak, gúnyosan, lenézően, s utána nem is törődve a veszéllyel, ami a meggondolatlan cselekedet követte, tovaszökkentek a fiúk elit társaságához: az Éjbenjárók testvériségéhez.

***

Stephanie bátyja, Drew kezét fogva sétált el a tőlük igazánnem messze levő orvoshoz. Nekik aznap nem kellett iskolába menniük: Drew osztálya kirándulásra ment Európába, amire őt milyen véletlen, nem fizették be (ez amolyan elmaradt osztály-és tanulmányi kirándulásnak vehető be), Steph, a legkisebb Harries pedig „lázas beteg” lett az éjszaka során. Sarah, édesanyjuk kérésére (igazán nem is kérés volt, hanem olyan parancs, amit hülye az ember nem betartani) Drew köteles volt elkísérni kishúgát a doktorhoz.
A kórisme a jó öreg influenza volt, és a gyermekre nehezedő, iskolai stresszt mutató tünetek, azaz a „Hogyan etessük be édesanyánkkal, hogy betegek vagyunk, mert másnap három számonkérés is lesz?” és ebből kifolyólag a „Hogyan fűzzük meg a dokit, hogy adjon igazolást, mikor nem akarunk bemenni az iskolába, mert másnap három számonkérés is lesz?” szindróma. Persze, Steph-nek sem kellett kétszer mondani, hogy aznap akkor maradjon otthon, és mivel az este történtek miatt is volt oka rosszul lenni, Drew felügyeletével Sarah egyhetes szabadságra bocsátotta.
- Öhm... Drew. – szólalt meg a kislány az út felénél, édes kis hangocskáján. – Itt jobbra kellett volna fordulni.
- Teszünk egy kis kitérőt. – felelte röviden, s arcán gonosz mosoly terült el. Hirtelen láthatóvá vált a kerülő oka, s az útváltoztatás egy pillanatra szörnyen rossz ötletnek tűnt Drew számára is: Steph megpillantotta az idős, viktoriánus szellemházat, kit az emberek már csak úgy hívtak: Nilofer. Ez volt az első Úrnőjének a neve. Kertjében ott állt egy kiszáradt, roskadozó almafa, a penészes madáritatók félelmetes kis szobrai, az idős hintának szakadt, megviselt maradványai, és a rozoga ajtóhoz elvezető, göröngyös, macskaköves utacska. Néhány graffiti maradt egyes oszlopokon, hogy „Ne térj le az ösvényről!”, vagy „Ne lépj be a kapun, mert halál vár rád!”, de ezek valószínűleg csak az idétlen fiatalok agyából kipattant megfélemlítő gondolatok voltak. A telek már öreg, szürke fakerítéssel körbevett birtok volt, olyasmi volt a színe, mint a törött spalettáknak, vagy a terasz kerítésének. Stephanie tiltakozott, hogy ne menjenek be, de erősködő, megbabonázott bátyja megbűvölten hallgatta a gyermekkacajt, miközben egyre közelebb, és közelebb rángatta húgát a házhoz.
Észrevették, hogy a sarkon tükrök vannak. Mindenhonnan egy kis téglalap alakú, egyszerű tükörből néztek vissza magukra. A már kopottas tükrök fölött gyermekarcok sorakoztak egyenes vonalban a háztetőnél, a kinyílt spaletták mögött pedig vagy berácsozott, vagy betört ablakok voltak. És Stephanie megesküdött volna rá, hogy az egyik mögött elsuhant valami. Valami fehér, és veszélyes.

Frissítéssel kapcsolatos információk

Sziasztok!! :))
De rég írtam ide. :S Igen, tudom, sajnos nagyon meg vagyok csúszva a frissítéssel, már három hete nem írtam ide új bejegyzést. Persze, megvannak a fejezetek, csak fel kéne rakni őket, de sajna se időm, se lehetőségem nincsen erre, mivel külföldön nyaral a család. Mindenkinek követem a történetét, az összes frissítést elolvasom, csak hozzászólást a laptop nem egészen támogatja, valami hibát jelez mindig, mikor megpróbálom. Nagyon ritkán sikerül csak, szóval inkább nem kísérletezek Apa gépén. De ezeket ígérem, otthon bepótolom, és mindenkinek írok egy regényt kommentként, tehát ezért igazán ne aggódjatok. :) A következő fejezet azt hiszem, hétfőn jön, mert vasárnap késő este érünk haza, tehát csak akkor lesz rá lehetőségem frissíteni, nem várok jövő hét szombatig. Ugyanis az eredeti koncepció az lett volna, hogy szombaton frissítek vasárnap helyett, mivel akkor megyek táborba, de ezt a lehetőséget ugrottam, így inkább előbb teszem fel az új fejezetet. :) Nova Stories rendszerint csütörtökön lesz, a beígért kéthetes frissítés. ^^
Elenának nagyon szépen köszönök minden ajándékot, amit tőle kaptam, a chatet, a bannert, az üzenőfalat, igazán örültem nekik. :))
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kedves hozzászólásokat és méltatásokat, nagyon jól esnek. Amint hazaértem, válaszolok mindre, és az új fejezetekre is. :)
Addig is további napfényes és boldog vakációt kívánok mindenkinek!!
Puszi,
Eilis

1. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, hogy elmaradt a tegnapi frissítés, de nem volt se időm, se netem feltenni az új részt, így életemben először megkésve teszem föl. :S Ezért bocsánatot kérek!!
Ezt a részt drága Elenának ajánlom, szerintem rá fog ismerni a történet első pár sorára. :)
Tehát remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ^^
Puszi,
Eilis

Cloe szippantott egyet cigarettájából, majd újra szájába vette a csikket. Egy újságot lapozgatott a Digby’s vendéglőben, néhány saroknyira állandó szállásától. Gondterhelt arcot vágott, néha beletúrt hosszú, vörös hajába. Egész arcát sűrűn szeplők borították, égszínkék szemei nagyon furcsán mutattak sápadt, pöttyös arcán. Kivette a cigarettát a szájából, a csikket pedig elnyomta, mikor felbukkant két pincérnő. Cloe a szeme sarkából észrevette, hogy közelednek, ezért felvonta vörös szemöldökét.
Egy pincérnő még rendben van, de, hogy kettő?
Amikor odaértek az asztalához, még mindig nem nézett föl az újságból, csak úgy tett, mintha elmélyülten olvasna egy hosszú, érdekes tudósítást a Napi Lapban. Az egyik pincérnő megköszörülte torkát, mire Cloe kelletlenül felnézett.
- Cloe - szólalt meg az egyik. – Nagyon sajnáljuk, ami Adennel történt. Olvastuk az újságban…
Cloe megforgatta szemeit, majd a lépcső felé nézett.
- Áh, Darcy, Electra. Amúgy meg már teljesen mindegy, igyekszem teljesen elfelejteni. Az embereknek talán nem fog hiányozni… különben sem játszott ismert sorozatokban. Persze, sokat keresett, és minden bizonnyal direkt őt ütötték el, nem mást. Adent szándékosan gyilkolták meg. – mondta, miközben újra elővett egy cigarettát, és öngyújtót, már készült rágyújtani, amikor a Darcy megszólalt.
- Ami azt illeti Cloe - Újból megköszörülte a torkát, amikor látta, hogy Cloe rosszalló pillantást vet feléje. – Téged is megpróbáltak eltenni láb alól. Érdeklődtek „Rozsdafej” iránt.
Darcy, kinek megdöbbentően világos színű volt a haja, itt elfojtott egy nevetést, így csak ajka széle remegett.
- Mily érdekes – Mosolyodott el Cloe a név hallatán. – Engem „Répafej” névvel szoktak megilletni. Azt hiszem pont te. – Darcy itt rögtön elpirult, s lesütötte szemét. - Ilyenről még nem is hallottam… ez nagyon új.
- Nos, akkor az illető nem sokat tudhatott rólad. Egyébként meg… a gyilkosnak egész biztosan nem a pénzre fájhatott a foga. Jobb áldozatot is választhatott volna magának, ha nem veszed sértésnek. Adennél sokkal jobban kereső színészek is léteznek, akiknek még nem került sor meggyilkolásukra, ha szabad ezt mondanom.
Cloe ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
- Valóban, Aden… nem keresett túl jól. De már úgysem érdekel. Továbbléptem. – jelentette ki egyszerűen, majd egy gyors pillantást vetett ezüstórájára. – Elnézéseteket kérem, de az idő úgy elrepült, hogy észre sem vettem! Már fél órája másutt kéne lennem. – Azért még utólag meggyújtotta a cigaretta végét, majd felkapta holmiját, s a kijárat felé vette az irányt.
Electra és Darcy bólintottak, azonban nem várták meg, míg a nő távozik, csak elvették a kiürült kávéscsészéjét, s a pult mögé siettek.
A fiatal nő akármennyire is jól leplezte a vendéglőben, hogy nem érdekli barátja halála, azonban ez korántsem így történt. Amikor kilépett az ajtón szeméből akaratlanul is könnycseppek csordultak ki, szempillája nedves lett az ezüstös cseppektől, melyek szeplős arcán csorogtak le. Aden halála szörnyen megviselte. Rászokott a dohányzásra, lelki beteg lett, és szinte összes idejét különböző nyelvek tanulásával töltötte. Mikor megpillantotta a hullát, csak üveges tekintetét látta, azokat a smaragdzöld szemeket, melyekben órákig tudott gyönyörködni. Cloe nem dolgozott, egyetemre viszont még mindig járt, így még munkát is kellett keresnie, azonban eltervezte, hogy barátjának halála után csak néhány héttel megy állásinterjúra. Igazság szerint az indoka, amiért távozott a vendéglőből, és otthagyta a két kíváncsiskodó pincérnőt nem az idő volt, hanem mert nem bírt tovább elhunyt szerelméről társalogni, így helyesnek tartotta, hogy útnak induljon. Lelki szemei előtt újra megjelent Aden – az a szív, mely már nem dobog többé, az a szem, mely nem pislog többet, az a tekintet, melyből meglepődés sugárzott, az az ember, kiből már az utolsó cseppig kiszivárgott az élet.
Gyorsan letörölte a könnycseppeket arcáról, megrázta fejét, táskájából selyem zsebkendőt vett elő, melybe belefújta orrát, majd gondosan összehajtogatta, s végül eltette. Mindent ki akart törölni a fejéből, ami Aden-re emlékeztette.
Tisztában volt vele, hogy Darcy hazudott; őt nem akarták eltenni láb alól. Az a nő mindig is utálta, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy megsérthesse különböző becenevekkel, melyekkel élénkvörös hajára akart utalni.
Cloe lesoványodott szerelmének halála után. Nem bírt enni, nem bírt aludni, nem tudott inni sem. Mindent gyűlölt, ami régi életére emlékeztette, hiszen tudta; mostantól minden gyökeresen megváltozik. Semmiképpen sem vágyott újabb párkapcsolatra, azt pedig végleg nem akarta, hogy valaki megpróbálja őt pótolni.
Sietősre vette a dolgot. Néha rápillantott egy-egy hatalmas óriásplakátra, amelyek az új filmsiker főhősét ábrázolták. Ő is látta ezeket a filmeket… Adennel együtt. Már-már menekült az emlékektől, amik csak egy pillanatra is eszébe juttatták Adent.
A kihalt, üres utcákat járta. Olyan helyet akart keresni, ahol egyes-egyedül töltheti amúgy is magányos perceit. Kedves kis városát mindig is úgy ismerte, mint saját tenyerét, és amikor még kisebb volt, mamájával és testvéreivel bejárták az egész világot. Persze, modellkarrierje miatt később ez kulcsfontosságú volt, de később úgy gondolta, nem érdemes tovább folytatnia.
Most viszont minden olyan idegennek tűnt. A házak falait teleplakátozták az új tündöklő filmszenzációk posztereivel, és a híres emberek nagyszabású showműsorainak reklámaival, melyeknek a közeljövőben készültek leadni premierét a televízióban. Úgy döntött, hogy eladja a TV-t is – nem csak a pénz kellett neki, hanem maga az emlék kitörlése fejéből, hogy néha Adennel nézték együtt. Az is megfordult fejében, hogy még a régi munkájából, a modellkedésből megkeresett pénzből vásárolt méregdrága tervezői ruhadarabokat eladja jó pénzért. Csak Aden kedvéért viselte néha egy-egy otthoni, illetve különleges, költséges esti étkezések vagy néhány igazán pazar rendezvény alkalmából. Azon azonban elgondolkozott, hogy a mélykék selyemruháját odaadja-e valakinek, hiszen az emelte ki legjobban a szemét, és karcsú alakját.
Idegesen lerántotta válláról elegáns bőrtáskáját és kotorászni kezdett belsejében csörgő mobiltelefonjáért, mely kizökkentette elmélyült gondolkodásából.
- Halló? – szólt bele, mikor megtalálta, majd dühösen fújtatva tömködte vissza a kipakolt dolgokat táskájának szatén belsejébe. Az illető már letehette a telefont, ugyanis Cloe válaszként néhány sípolást hallott csak, így idegesen belevágta a telefont kézitáskájába, és továbbjárta az üres utcákat. A meleg levegőtől izzadt, de nem foglalkozott vele – ahogy azzal sem, hogy keze még lenge nyári ruháján keresztül is beszivárgott a borzasztó forróság úgy, hogy alig tudott már lélegezni. Újra kicsordultak könnyei.
- Ez az átkozott kánikula… - mormolta magának, és letörölte a nedves cseppeket arcáról. Megrázta fejét, mintha ezzel ki tudná törölni az emlékeket fejéből. Gyerekesen viselkedett, ez bizonyos. Egészen addig, míg élt Aden, álomvilágban élt. Barátjának balesete után felhagyott a modellkedéssel, minden energiáját a tanulásba fektette, és új állást akart szerezni – ezzel is csak el akarta terelni a gondolatokat.
Bizonyára szörnyen nézek ki. – bosszankodott magában. Így összezuhanva még sosem éreztem magam. Talán el kéne felejtenem mindent, és akkor jobb életem lehetne. – Néhány pillanatig ezen elgondolkodott. Vagy talán mégsem. Bár meglehet… nem. Miért kellett barátságot kötnöm egy színésszel? Miért nem választottam egy ostoba villanyszerelőt? Adennek abba kellett volna hagynia a színészkedést, rendkívül tehetségtelen volt. De én így is szerettem. – jegyezte meg gondolatban. Újra meg kellett ráznia a fejét, hogy kitörölje az emlékeket. Sok filmet látott erről: arról, hogy kedvesének szelleme visszatér a nőhöz. Nem akarta követni a halálba, de mindenesetre szeretett volna vele találkozni; még egy végső búcsút inteni tőle.
Mivel üssem el az időt? – kérdezte magától, majd eszébe jutott egy számára remek ötlet, s előkapta zsebéből a telefont, amelyet éppen az előbb tett el. Első ötlete a temető volt, de még gondolni sem mert rá, hogy ő bármikor is betegye oda lábát a közeljövőben, így megpróbálta valamivel elterelni figyelmét, így tárcsázta édesanyja, Sarah számát. Néhány másodperc után egy aggodalommal teli hang szólt bele.
- Láttam a számodat, és azonnal felvettem. Mi a baj, Cloe, kicsim?
Hangja különleges volt. Különösen félelemmel teli, aggódó és rendkívül zaklatott. Cloe hozzá foghatóval még sosem találkozott, ezért is bízott meg benne feltétel nélkül, ezért volt ő a legeslegjobb anyuka a világon, akire mindig számíthatott.
- Nem érzem túl jól magam.
- Ez érthető. Mit szeretnél? – kérdezte gyorsan Sarah.
Cloe kissé megkésve válaszolt édesanyja azonnal feltett kérdésére.
- Nem jönnél át hozzám, Anya? Vagy… inkább… tudod mit? Nem zavarna, ha meglátogatnálak titeket néhány percre? Csak… tudod, már haza sem akarok menni, épp csak jó lett volna veled, meg a srácokkal tölteni egy kis időt.
- Ez természetes. Gyere csak. Lemenjek érted a kapu elé, vagy még emlékszel arra a házra, ahol húsz éven keresztül éltél? – próbált tréfálkozni a középkorú anyuka.
- Nem kell, köszi. Feltalálok. – Mosolygott a nő, majd útnak indult régi otthona felé.

Ezzel egy időben Melanie fejét a koszos ablaküveghez nyomva bámult ki, mellette szegényes csomagjai tömörödtek egy ülésen. A vonat ott zakatolt mellette, a rozsdás síneken alig-alig tudott elindulni. Testvérei alig beszéltek, Sunday előtte, Louise pedig mögötte helyezkedett el. Hosszú utat választottak – egyenesen Amerikába szállítmányozták őket, miután egy hónappal ezelőtt meghaltak szüleik. Melanie a történtek után egy elmegyógyintézetben aludt, ilyenkor akaratlanul is eszébe jutott az Óz, a csodák csodája, s, mikor a filmet látta, saját maga jutott eszébe. Őt is oda vitték, csak őt nem egy forgószél kapta, és repítette el kansasi házával együtt, majd vitte egy smaragdkastélyhoz a sárgaköves út mentén… nem. Őt egy szörnyű rémálom fogta el, és vitte egy olyan elvont világba, ahol a halálon és szellemeken kívül nem létezett más. Ő nem találkozhatott a Bádogemberrel, sem a Madárijesztővel. Neki azokat a torz arcokat kellett látnia, kik fejében és álmaiban éltek a házban, és az ajtó mögötti szobában, kik zenélődobozokat tekergettek, elhangolt zongorabillentyűkön játszottak, s énekeltek, méghozzá a lehető legfélelmetesebb módon. De kik voltak ők, kiket Melanie látott? És miért követte őt ez a szörnyűség? Miért kellett majd neki is egy olyan házban élnie, amitől már kiskora óta rettegett? Miért kellett ezek után minden egyes áldott napon elhaladnia amellett a félelmetes ház mellett, amely alig néhány lépésnyire volt jövendőbeli házuktól és iskolájuktól? Talán nem is akart ezekre a kérdésekre választ kapni, mert csak nyomorú életét keserítették meg volna még jobban, azonban nem élhetett ilyen szörnyűségben, élete végéig rémálmokkal küszködve… ezt nem hagyhatta.
A fájdalmasan zötykölődő vonatút után egy silány kis repülőre szálltak – kényelmetlen üléseken helyezkedtek el, s meglehetősen karakteres szaga volt ezeknek, amelyeken felismerhetetlen anyagok keveredtek. De érdekelte ez a testvéreket? Azon kívül, hogy felnyögtek, mikor a stewardess leültette őket néhány rosszarcú idegen mellé, nem foglalkoztak a félelmetes környezettel. Csak várták, hogy elérjék Amerikát, s szótlanul szálltak le a járműről, mikor az Kaliforniában földet ért. Eléjük jött Sarah Harries, az örökké elfoglalt üzletember édesanya, kinek élénkvörös haját már a távolból látni lehetett, s persze az integető kezekről is tökéletesen fel lehetett ismerni.
Vajon milyen lesz ezután az élet? Megpróbálják majd elfelejtetni vele azt, amit látott, és nyugodt környezetben nőhet fel? Az után, hogy senki nem tudta megmondani neki, hogyan haltak meg szülei? Akármennyit kérdezték a mentőket, a rendőröket a történtekről, semmiről nem számoltak be nekik, és Melanie sem tudott többet mondani értelmetlen makogásnál. Félelmetes estét élt át aznap, és elvárták volna tőle, hogy ő beszéljen? A kislány nem beszélt már napok óta. Nem
Kevés holmijukat berakodták a nő csomagtartójába, s már indultak is a napsütötte időben, amely kissé furcsa volt a testvéreknek, tekintve, hogy órákkal ezelőtt még borzasztó rossz időben utaztak – indulásuk előtt megeredt az eső, a széltől fodrozódott a tócsák teteje, az erős fuvallatok csapkodták a fából készült spalettákat. De itt… minden teljesen más volt. Melanie nem gondolta, hogy egy kis puszta napsütéstől megjavul az élete, de határozottan… más lett.
Hatalmas ováció köszöntötte a lányok érkezését, azonban tiszteletben tartották, hogy most nem szándékoznak társalogni barátaikkal.
Sarah éppen vacsorát főzött – kénytelen volt sokat készíteni, ugyanis innentől hét éhes szájat kellett etetnie. Belegondolt, mennyire fáradt lesz nap végére, hogy az elsőszámú anya, és a komoly üzletember szerepét is be kell majd töltenie, de mivel tudta, mennyire szereti a gyermekeket, nem tiltakozott, s elvállalta, hogy ő legyen a Williams lányok új, nemsokára hivatalos gyámja.
Mikor elkészült az étellel, asztalhoz hívta a család többi tagját, Melanie lassan lecammogott a falépcsőn, s leült a számára fenntartott helyre. Sarah arról kérdezősködött, hogy szereti-e a sült csirkét, s ahogyan beszélt, Melanie gondolatai már teljesen másutt jártak – ugyanott volt, abban a viktoriánus házban, amely visszarepítette egészen a tizenkilencedik század Londonjába. Melanie éppen a fésülködő asztalka előtt ücsörgött, kihúzva magát, hiszen az etikett, az illem megkövetelte a helyes tartást, no meg a fűzőt. A hatalmas tükörbe belenézve nem látott mást, csak fegyelmezett, szoborszerű önmagát, amint gyönyörű holmikat viselve, gazdagon felékszerezett kislányként hallgatja a hallban álló emberek egyre hangosodó, elmélyült csevegését. Szinte érezte, ahogyan a szivarszobából kiszivárgott a nemes szivarok illata, s torkában csakhogy nem érezte, amint a kalapácsok mozogtak a kalapácslécben, mikor lenyomták a zongora billentyűit, majd a hangok a pedállal hosszasan zúgatva maradtak fülében. Megrezzent, mikor az ajtó recsegve kitárult, s idegesen kapta fel fejét az irritáló ricsajra. Senki nem állt ott. Nyugtalanul gyűrögette méregzöld ruhájának csipkeszegélyét, miután ismét odapillantott a nyitott ajtóra, amely egyre csak tárult, és tárult ki, de senki nem mozgatta. Tisztában volt vele, hogy bezárta az ajtót, hiszen mostanában esténként mindig megteszi. A díszes kulcs nem fordult el a zárban, az aranyozott kilincs nem nyomódott le az éjszaka folyamán. Körbetekintett, megvizsgálta a rámába feszített elegáns szövettapétákat, de égkék szeme sarkából még így is a bejáratot figyelte. Hamarosan felállt, mivel nem bírta tovább hallgatni az ajtó sokszoros ütközését a mahagóni fával, így szobájának egyetlen bejáratához sétált, majd erős mozdulattal becsapta azt. Szemei a faliórára szegeződtek, amelyek pontosan mutatták az időt – ezek szerint az ötórai teaparti már negyed órája és három perce folyamatosan tart. Lesimította bonyolult frizurakölteménybe rendezett szőke haját, majd lassan megindult a szoba másik vége felé. Porcelánbabáit egyenesen felsorakoztatta baldachinos ágya előtt található elegáns, antik ládán, de a csodálatos játékok most fenyegetően pillantottak vissza rá, s egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha követnék őt tekintetükkel. Felhúzta rózsaszín, balerinás zenélődobozának kis fogantyúját, majd addig tekergette, amíg meg nem szólalt Tchaikovsky Diótörőjének dala. Ismét vetett egy pillantást az órára, amely folyamatosan, szinte már túl pontosan kattogott fülében, s ez egyre csak hangosodott. Mindent olyan élesen hallott, hogy be kellett fognia fülét, s mikor már nem bírta tovább, hirtelen elhatározásból levetette magát a gondosan kifaragott hintaszékbe, amely gyerekszobájának majdhogynem üres felében állt. Az a legenda járta, hogy aki beleült, egy hónap elteltével meg is halt, így eltávolították a könyvtárszobából, s áthelyezték az örökké megbízható, jól nevelt, tökéletesen fegyelmezett és szófogadó Melanie-nak, ki azzal az ígérettel kergette ki szobájából az esetlegesen arra tévedt járókelőket, hogy nyugodjanak meg, ő majd egymaga megoldja a helyzetet, majd udvarias viselkedéssel, egy bájos mosollyal arcán, kiengedve hívatlan vendégeit, magára maradt. De elérkezett az idő, mikor megszegte a Ház Úrnője által kiszabott szabályokat, s helyet foglalt benne. Mire késztette erre? A hangok egyre hangosabban hallatszottak fülében. Melanie… Melanie… Melanie…
- Melanie, kicsim, te szereted a sült csirkét, igaz? – hajolt Sarah a kislány felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Áh, persze… az nagyon finom. – Villantott a gyermek egy bájos mosolyt.
- Óh, a csudába. – bosszankodott az anyuka. – Drew még mindig sehol. Azt hiszem…
- Szívesen megkeresem. – ajánlkozott Melanie gyorsan, miközben magasra emelte sápadt kezecskéjét.
- Megköszönném. – felelte bájosan mosolyogva Sarah, s megsimogatta a kislány szőke haját.
Ettől Melanie-nak azonnal eszébe jutott a lefekvés előtti dédelgetés, mikor édesanyja altatta, így szinte menekült az étkezőből, amilyen gyorsan csak tudott. Rögtön indult volna Drew szobájába, hogy figyelmeztesse, elkészült a vacsora, azonban hirtelen megtorpant, méghozzá mikor megállt a lépcsőfordulóban, és érezte, hogy látott valamit. Lassan, kimért léptekkel visszasétált – szigorúan hátrafelé ment a lépcsőn, hogy ne kelljen időt töltenie a megfordulással, ha futnia kéne.
Szemei hatalmasra tágultak, mikor megpillantotta Drew-t – méghozzá a folyosón állt, egyenesen egy ajtó előtt, mozdulatlanul, kővé dermedve.
- Drew? – kérdezte Melanie remegő hangon. – Drew! Ne csináld már, nem vicces! Jól tudod, hogy…
A fiú nem nézett a kislány felé, csak hallgatott, mint a sír: s akkor már Melanie is megértette, mi folyik itt. Meghallotta.
Amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett futni, s elrántotta onnan a megkövülten ácsorgó Drew-t, kit majdhogynem megbabonázott a szörnyű, ijesztő zenélődoboz halkan szóló hangja. Ugyanaz szólt, mint furcsa, visszaemlékezésnek tűnő látomásában, mikor abban az ijesztő, viktoriánus házban tartózkodott… talán úgy nézhetett ki régen. Olyan érzése volt, mintha ő is odatartozna, mintha a szoba is egyenesen vonzaná, és benne lenne az a szék, amelyet látott, s meghalt, mikor beleült…
- Jól vagy, Mel? – pattant föl hirtelenjében Drew, miután a kislány ellökte. – Hadd segítsek.
- Te meg mi a csodát csináltál az ajtó előtt, ha? Megpróbáltad kinyitni? – gyanúsította meg a lány szegény fiút, ki folyamatosan hátrált, ahogyan jött vele szemben Melanie. – Tudod, hogy én miket látok erről a helyről? Hogy miattad van mindez?
- Azt hiszem, hallottam róla pár dolgot. – gondolkozott el. - De mindig ezt teszem, nem kell aggódnod! Tehát hagyj békén, jó? – förmedt rá a szőke kislányra, kinek dühös arckifejezésénél csak fenyegető kéztartása volt ijesztőbb. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.
- Hát jó, legyen. Többet nem szólok, de ne lepődj meg, ha az elkárhozott lelkek este megpróbálnák megölni! Tudod, hogy régen milyen rítusokat tartottak abban a hülye szobában? Mi van, ha azért nem nyílik ki, mert még mindig bent vannak azok a valamik, amik nem engedik, hogy bemenj! És lehetséges, hogy összeköttetésben van azzal a házzal! Ami még ijesztőbb, tekintve, hogy az is szerepel a rémálmomban, ami hopp, milyen véletlen lehet… Szóval. Bármi történik, akármikor kinyílik az ajtó ne-menj-be. Ennyit kérek csupán. – ejtette lassan, szaggatottan a szavakat, remélve, hogy a vörös hajú fiú is megérti, majd egy kurta bólintással távozott.
A vacsora további része rendkívül csendesen telt – Cloe sem beszélt, csak éppen annyit, hogy közölte, aznap nem megy vissza saját lakásába, hanem a családi házban marad, hogy beszélhessen Sunday barátnőjével. Tulajdonképpen ez csak egy indok volt a sok közül, hogy ne kelljen visszamennie oda, ahol új életét kezdte élete szerelmével, azonban talán mégis volt kedve társalogni rég nem látott barátaival, s el is szerette volna mondani, hogy az iskolát, ahová a Williams lányok – Sunday kivételével – járni fognak, hol találják. Ugyanis Sunday egyidős volt vele, s megpróbálták beíratni Cloe egyetemére, azonban ahhoz szükséges lett volna egy felvételi, tehát egy egyszerű főiskolát választottak neki évvégéig.
Melanie és Louise is megkapták már a könyveket, amelyek szükségesek voltak az iskolában, majd a fiatalabbik beköltözött Stephanie-hoz, az idősebbik pedig Emmához, ahogyan azt szerették volna. Sunday a vendégszobában aludt, s mindenki más a sajátjában.
Azonban senkinek nem jött a szemére, kivétel nélkül. Sarah is csak feküdt az ágyában, hosszas munkája után, s a tiszta, fehér plafont bámulta megkövülten. Persze, elérkezett az óra, amikor már nem maradt éber egyikőjük sem, s mindegyiknek elnehezült szemhéja, de ez hajnali három után lehetett – addig mindenki csak az ijesztő csöndet hallgatta, és egymás egyenletes szuszogását.
Másnap reggel érdekes dolog történt. Mikor felkeltek, nyújtózkodva, ásítozva feltápászkodtak, s lebaktattak a lépcsőn, ahol a szokatlanul karikás szemű édesanya pakolászta az edényeket a reggelihez.
- De fáradt vagyok. – huppant le Emma a székére, majd megtörölte szemét, s jó nagyokat pislogott hatalmas, egymástól távollevő szemeivel.
- Én is. Nem aludtam valami jól az este. – vallotta be Louise, s felhúzta lábait az ülőhelyen, majd átkulcsolta azokat két karjával. – Rosszat álmodtam.
- Szintúgy. – felelte Drew, mikor ő is megérkezett az asztalhoz.
- Dettó. – mondta Melanie, ki majdhogynem újból elaludt a fából készült bútoron. – Stephanie sikítozott álmában, és én is. Meg beszéltünk. Sőt… az is lehet, hogy még mászkáltam is. – ismerte be elgondolkodva. – Na jó, tegye fel a kezét, aki rosszul aludt.
Nyolc kéz emelkedett a magasba.
- Ti mit álmodtatok? – tette fel a kérdést a pöttöm Steph, mikor beért a szobába, s nagy nehézségek árán felhúzta magát az egyik székre. – Mert én egy nagyon ijesztő házban jártam, és ott volt az ajtónk, az egyik szoba előtt.
- De érdekes. – mondta Emma. – Én is pont egy ilyenben jártam. Na és ti?S döbbenettel teli arckifejezések tömkelege irányult a kitágult szemű Melanie felé.

Bevezető

Sziasztok! :) Ahogyan tegnap mondtam, változott a terv, és nem délelőtt tettem fel az első részt, hanem délután. Ez csak egy bevezető, tehát eléggé kis rövidke, de a fejezetek nem lesznek kevesebbek tíz oldalnál, tehát készüljetek fel! És ez a történet kissé... ijesztő lesz, tehát aki nem bírja az ilyeneket, annak nem ajánlom. :D Kissé beteg az elmém.
Jó olvasást!

Puszi,

Eilis

FRISSÍTVE: Ezt a fantasztikusan gyönyörű képet Liella készítette nekem. Nagyon szépen köszönöm!!! :))

És nagyítottam a betűméreten, remélem így már jobb. ^^

A hideg, londoni utcák lámpái felgyulladtak. Narancssárgán megvilágított üvegein gyöngyöztek az esőcseppek, s a csapadék olyan megállíthatatlan erővel hullott az alvó városra, hogy még a hontalanok is rohantak, hogy behúzódhassanak valamilyen fedél alá. A patkányok is bemenekültek a házak kis lyukaiba, hogy megvédjék magukat a zuhogó esőtől, és a mindent elsöprő széltől. Igen, hisz London néhány utcácskája kész szélcsatorna volt, az angolok nagy szerencsétlenségére, így akármikor leeshetett egy nagy virágcserép a földre, amelyet tovavitt az erős fuvallat, s nekicsapta egy-egy ablaknak. Nos, volt okuk a riadalomra, hisz' a nagy viharban kidőlt néhány fa, betört némely ablak, vagy kirakat, s a kocsik felülete is megsérült a rájuk zúduló, nehéz dolgoktól. A gyermekek felsikítottak, mikor mennydörgést hallottak, a villámok félelmetesen nagy zajt csaptak, s persze a látványuk sem volt megnyugtató. A redőnyök rázkódtak, a szemetes ládák csörömpöltek, a fák ágai letörtek.

Csak egy lány tűrte a vihart - ott ült az ablak előtt, s megkövülten figyelte, ahogyan a villámok becsapódnak a földbe. Tudta, hogy másnap nehezen fog eljutni az iskolába - dugók lesznek a balesetektől, s a közlekedés is leáll. Még mindig ott hevert mellette a nehéz történelemkönyv, s csak bambulta a teleírt, ugyanolyan lapokat. Semmit nem tudott megjegyezni, holott már órák óta csak a feudalizmus témakörét bújta, de semmi nem ment fejébe. Szívesebben vette volna kézbe legújabb, A boszorkány - A gonosz nyugati boszorkány élete és kora című regényt, ugyanis régebben nagy kedvence volt a mindenki által ismert Óz, a csodák csodája. Egyszerűen sóvárgott érte, hogy legalább az első oldalt elolvashassa, de tisztában volt vele, hogy addig nincs szórakozás, amíg nincs megtanulva a feudalizmus. Nagy sóhajjal kísérte a lapozást, miközben tekintete a csukott ajtóra irányult, utána a kattogó faliórára.

Még öt perc, és negyed tizenegy. Már jóval elmúlt a lefekvés ideje, de édesanyja nem vehette észre a leoltott villanyoktól, sőt, még nagyon gyanútlanul is surrant be a szobájába zuhanyozás után.

Gyanús volt neki az az este. Nem tetszett neki, ahogyan aznap édesapja és édesanyja viselkedtek - igaz, szinte alig látta őket, csak reggel találkoztak, de arckifejezésük mindent elárult; bizonyára gond volt. Minden egyes mozdulatuk olyannak tűnt, mintha szellemek lettek volna, vagy élőhalottak, s szinte árnyékuk is éberebb volt, mint ők maguk. Amint a lány meglátta, hogy nyílik az ajtó, már vetődött is ágya felé, sajnos nem elég gyorsan. Anyja megpillantotta a lihegő kislányt, ki a nagy sietségben elfelejtett levegőt venni, így észrevehető volt, mikor eljátszotta, hogy tanul.

- Melanie, most már tényleg ideje lenne lefeküdni, rég elmúlt fél tíz. – közölte a szőke kislánnyal az anyja, majd közelebb sétált a rozoga kis ágyacskához, s megsimogatta buksiját. Felborzolta gyermeke göndör tincseit, mire az vonakodva bár, de bebújt a takaró alá, majd onnan kikukucskálva figyelte édesanyja minden mozdulatát.

- Anyu, ugye te mindig itt leszel velünk? – tette fel a kérdést a tizenhárom éves leány, mikor már Emilia kilépett volna az egyszerű kis hálószobából. Ez nem hagyta nyugodni, muszáj volt rákérdeznie. Meleg pillantásával azonnal megnyugtatta Melanie-t, majd közelebb lépett, s még utoljára megcsókolta gyermeke homlokát.

- Persze, babám. Örökké. – mosolygott rá, majd lassú léptekkel elindult az ajtó felé, s résnyire becsukta, amint kilépett onnan. Még megvárta, amíg gyermekének le nem hunyódtak égszínkék szemei, csak azután kapcsolta le kint a villanyokat. Tovább szeretett volna sétálni két idősebbik lányának szobájába is, azonban őket még hagyta, hadd éljék saját életüket. Az egyik már majdnem huszonkét éves volt – hihetetlen mennyire elrepült az idő. Csak most történt, szinte tegnap, hogy férjhez ment, s Sunday máris világra jött; a kis csöppség olyan gyorsasággal nőtt, hogy észre se lehetett venni a fejük fölött elszálló hosszú időt. A második gyermek, Louise, ki örök életében elvarázsolt volt, s egy álomvilágban élt, tizenhetedik esztendejét töltötte be. Megígérték neki, hogy érettségi után elrepülhet Londonból Amerikába, hogy találkozzon rég nem látott legjobb barátnőjével, Emmával.

Ő már vérbeli amerikai volt, ellenben nővérével, ki még mindig nem tudta elengedni a jellegzetes brit akcentust. Emmának sok testvére volt – a legfiatalabb hatéves kishúga, Stephanie Harries, kit örök buzgó kisemberként tartottak számon. Minden lehetséges dolgot ki akart próbálni, közel álltak hozzá a kalandok, a zene és a móka. Emmánál csak egy évvel fiatalabb volt rendkívül furcsa öccse, Drew Harries. Titokzatos dolgokat csinált szabadidejében, azonban nem volt az a tipikus, lázadó tizenéves, kitől rettegtek a szülők, hogy a következő tette a depresszió és öngyilkosság lesz. Nem. Ő egyszerűen csak magának való, magányos farkas volt, mindig is kitűnt a többiek közül. Legtöbbször egy idegen ház kapui előtt látták megkövülten ácsorogni, s órák múlva is ugyanezt tette. Sarah, édesanyja már egyenesen megijedt fiának tetteitől, s pszichológushoz küldte. Ez a ház egy tizenkilencedik századi, viktoriánus építmény volt, négy emelettel, kopott ablakokkal, ajtókkal. Mindig lehetett hallani az onnan kiszűrődő, elhangolt zongoraszót, holott abban a házban már évtizedek óta senki nem élt – még a patkányok sem mertek a közelébe merészkedni.

A legidősebb testvér Cloe volt, kinek barátja néhány éve elhunyt, mivel egy cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. A lány összetört lelkiekben, s bár erősen próbálkozott elfelejteni a múltat, képtelen volt elengedni emlékét. Azóta csak a tanulásnak szentelte életét, s megtanult hat különböző, idegen nyelvet, hogy mikor kiköltözik édesanyja házából, más helyekre utazhasson, s maga mögött hagyhassa az országot, amelyről csak rossz emlékei voltak.

A Williams család, ellentétben a Harries famíliával, nem élt ennyire katasztrófákban gazdag életet, inkább szegényesebb környezetük volt, s az átlagosnál rosszabb megélhetést biztosított az apuka fogorvosi, és az anyuka tanári állása. London, London, igen, egy gazdag város, de csak munka, munka hátán, csöppnyi szabadidő és szórakozás nélkül. A három Williams lány is meg volt tanítva a kemény életre, így Emilia ezért sétált el a szobájuk mellett, hogy legalább este ne a munkával és a tanulással foglalatoskodjanak. Hagyta, hogy olvassák a kedvükre való könyveket, hogy azzal beszéljenek telefonon, akivel csak akarnak (persze, csak a megfelelő időkorlátokon belül), s addig maradjanak fent, amíg kedvük tartják. Melanie azonban a lefekvés alól nem mentesült fel. Minden áldott alkalommal, pontban fél tízkor már elküldték aludni, azonban ezt rosszul tették – a kislányt ugyanis súlyos rémálmok gyötörték azóta, mióta megtudta, hogy Drew folyamatosan visszamegy ahhoz a házhoz, amelyet neki is megmutattak, mikor Amerikában járt. Ilyenből sok volt Angliában, mindenfelé a tizenkilencedik század Londonjára emlékeztető gyönyörű házak épültek. Azonban Amerikában? Minden modern volt már, felhőkarcolók és digitális kivetítők sora mindenütt. Ezért volt tán olyan különleges az az egyetlen ház, amelynek belsejéből kísérteties hangok szűrődtek ki. Azonban nem csak ez az egy hely volt gyanús neki, ugyanis a Harries család házában is volt egy ijesztő szoba. Mindenki rettegett tőle, féltek benézni az ajtó alatti résen, nem mertek hozzáérni a kilincshez. De vajon miért nem? A szoba ajtaja még az előző tulajdonosoknál sem nyílt – ez volt legalább is az első oka annak, hogy elköltöztek. Különböző következtetéseket vontak le, hogy miért van zárva az ajtó: lehetséges, hogy szeánszokat, s szellemidézéseket tartottak a helyen? Lehetséges, hogy lelkeket zártak be, kiket meggyaláztak a ház első lakói, és bosszút akartak állni? Vagy csak egyszerűen elveszett a kulcs?

Melanie-t nem érdekelte, mi történt odabent, a két helyet összefüggőnek találta, ahogyan Stephanie Harries is, a legkisebb vörös hajú lány. Drew már nem is hitt ilyesmit, ő tudta, hogy háza nem a megszokott családi helyszín.

Erről álmodott a kislány minden éjszaka, de akárhányszor kérlelte, hogy hagyják résnyire nyitva az ajtót, maradjon felkapcsolva a kinti lámpa, erről mindig megfeledkeztek. Emilia, a kislány édesanyja nem tulajdonított a rémálmoknak különösebb jelentősséget, s egyenesen le akarta szoktatni Melt ezekről a kérésekről, így mikor kezdtek elfajulni a dolgok, az anyuka, Drew példájára, elvitte kislányát pszichológushoz, ki ez ellen hevesen tiltakozott. Nem javult az állapota, bármit kérdeztek tőle, vagy mondtak neki.

Azonban aznap este minden megváltozott. A család legfiatalabb tagja a takaró alatt olvasta zseblámpával történelemkönyvét, mikor lemerült a világító eszköz eleme. Úgy gondolta, gyorsan szalad is az íróasztalhoz, hogy kivegyen belőle egyet-kettőt, mikor észrevette, hogy éjfélt ütött az óra. Ilyenkor már a szülők is az igazak álmát aludták, tehát ekkor az átlagosnál jobban félt egyedül a szobában. Rohant is az ajtóhoz, hogy becsukja azt, azonban az óra kattogása hirtelen megállt, a radiátorok nem fűtöttek tovább, a mosógép hangja is abbamaradt, a bekapcsolva maradt számítógépek zümmögése sem szólt többé. Melanie kapkodva betette az elemeket a zseblámpa aljába, s bekapcsolta azt, azonban mikor az csütörtököt mondott, a kislány kénytelen volt az összes elemet kipróbálni az eszközön. Szinte sokkot kapott, mikor egyik sem működött, tehát megpróbálta a nagy lámpát felkapcsolni. Valóban áramszünet volt, semmilyen elektromos tárgy nem működött, még az elemmel működő műszerek sem, amelyeknek semmi közük nem volt a kimaradáshoz. Úgy döntött, visszamegy ágyába, megpróbál megnyugodni, s elkerülni az őt gyötrő rémálmokat, így szaladt is a szoba másik vége felé. De hirtelen megtorpant, mikor meghallott egy harsány, női kiáltást. Homlokán már gyöngyözött a verejték, teljesen lesápadt, kapkodva vette a levegőt. S mikor megfordult, ajtaja már teljesen ki volt nyílva, szeme elé pedig a sötétvörös anyag látványa tárult, amely nagy mennyiségben folyt szülei ajtajának rése alól.

Hatalmasat sikított.