2. fejezet

Sziasztok! Hosszú ideig nem frissítettem, tudom. :S És ezt nagyon sajnálom. De ezzel a résszel most megpróbálom bepótolni az eddigi kihagyásokat. A vége... na, majd meglátjátok. :)
Kommentekre ma válaszolok, és írok mindenhova hozzászólást. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Eilis

Azt hitte, megúszhatja. Beteget jelenthet, a borzalmas történések mély nyomot hagyó fájdalmára hivatkozhat. Megfűzhet valakit, mondjuk Drew-t, hogy hitelesen falazza, míg ő nincs ott, vagy éppen titokban van ott, ahol az a bizonyos személy, aki elől bujkál. Normális esetben az illetővel nem viselkedett volna így, hisz’ bizalmába fogadta a kislányt, de most, hogy elérkezett ez a nap… jobban félt, mint azon a bizonyos estén, amikor az történt.
De végül semmi nem következett be az eltervezettek közül, mivel Sarah nem hagyta magát megtörni. Sajnos.
Kénytelen volt hátára kapni nyolckilós, nehéz, könyvekkel megtömött iskolatáskáját, majd megragadni gördeszkáját, és az általános iskolával egybekötött gimnázium és főiskola felé venni az irányt.
Az előző, londoni oktatási intézményben egységes, sötétkék-piros egyenruhát kellett viselnie neki, és a diákoknak, az iskola ocsmány címerével, és a legrosszabbal: masnival. Minden áldott tanítási napon giccses masnit kellett szőke copfjába kötnie, mint minden más tizenhárom éves, és annál fiatalabb kislánynak. De ez felszabadítóan különbözött attól az élettől. Teljesen más világ volt. Mivel nővére, Louise elhatározta, hogy beáll pom-pom lánynak, ő erre válaszként azt a döntést hozta, hogy mindenképpen csatlakozik a kétméteres, colos végzősök mellé a kosárcsapatba. Ezzel többnyire elvonta volna figyelmét az idegesítő, és rendkívül félelmetes tényekről, hogy szinte hetekkel ezelőtt eltávoztak szülei, új iskolában fog rohadni, valószínűleg tizennyolc éves kora után, egy olyan környéken, ahol szó szerint megelevenednek kiskora óta látott borzalmas rémálmai. Ugyanis ez az álom, majdhogynem a szomszédjában, sőt, egyenesen új házukban játszódott! Egyre jobban rettegett ettől a gondolattól… valamivel ki kellett vernie fejéből.
Épp ezért, mikor elhaladt a viktoriánus építmény előtt, becsukta szemeit. Igaz, ez hatalmas nagy felelőtlenség volt részéről, tekintve, hogy még mindig a gördeszkán száguldott előre, de mit tudott volna tenni? Egyszerűen félt! Teljesen jogosan rettegett a háztól, s persze benne is felmerültek a kérdések, hogy „Miért pont én?”, vagy „Ez most mi a frászkarikát jelent?”, meg persze a kellemes, cifra körmondatok, jó hosszúak, amelyeket, ha kimondott volna, valószínűleg Sarah, nevelőanyja sem hagyta volna szó, és ebből kifolyólag büntetés nélkül sem. Bár, ha az ember megválaszolhatatlan kérdéseken töri a fejét, számolnia kell azzal, hogy nemsokára úgyis beleőrül.
Félt belépni az iskola kapuján. Félt a végzősöktől (mivel annyi amerikai filmet látott a televízióban, és a moziban, hogy ez természetes berögződés volt a tizenkettedikesekről), félt a tanároktól (mivel az amerikai filmek őket is gonosznak állították be, bár igaz, jenki kitalációk, ne higgy a filmeknek, bármilyen hitelesek is), félt az osztálytársaitól (azt hiszem, a kiközösítés gondolata egyikünknek sem kellemes, ez nyilvánvaló). De legjobban a számonkérések sokaságától, persze, onnan is kizárólag a matematika órák nehézségeitől. Köztudott ugyanis, hogy az alsóban színötös, kiváló, szöszke Melanie felső osztályban csak négy egész hat tizedes átlagot ért el, ez is kizárólag csak a matematika hibája volt. Nem, nem, még véletlenül se fogjuk szegény, ártatlan számokra! A tanár a hibás, nem a gyerek, nem is a tantárgy. A démoni, ördögi, gonosz tanár, akiktől rettegnek az ártalmatlan, szelíd diákok. A tantestület réme, a tanári kar boszorkánya.
Mindenkinek van persze egy gyengepontja, hát ez (és természetesen az ének is), volt Melé.
Nézte az újonnan lefestett falakat, az egységes, ugyanolyan nyílászárókat, és a rövidre nyírt, élénkzöld füvet a csobogó szökőkút mellett az udvar közepén. Pont ilyennek képzelte Kaliforniát.
Beljebb lépett, az iskola csengője pontosan érkezésének pillanatában szólalt meg. Szedte lábát az osztályterem felé, átszelte a folyosókat, szemével az első órájának helyes után kutatott, próbált visszaemlékezni, mivel kezdenek…
És akkor rálelt a harminckettes teremre, a második emelet folyosójának legvégén.

­­­­­***

Emma sosem volt jó rajzból… főleg nem művészettörténetből. Egyszerűen sehogy nem bírta megjegyezni az órán elhangzottakat, alig tudta kézbe venni a vaskos rajzkönyvet, tele ijesztő, kar nélküli szobrokkal, meg torz karikatúrákkal. Persze, az olyan műértők, mint Louise, ezt gyönyörűnek, mintsem félelmetesnek, és visszataszítónak találta. Imádta a szecessziós dolgokat.
Emma rajzolni sem igazán tudott – a megdöbbentően jól sikerült pálcikaemberekből álló képregényeiről volt híres, akárcsak a többi Harries, aki nemhogy pálcikaembert, de még rendes mosolygós arcot sem bírtak levázolni. Vagy csak nagy nehézségek árán. A botfül is elég jellemző volt a vörös hajú családra, talán egyedül a pöttöm Stephanie jeleskedett eme bonyolult művészeti ágban – a zenében. Apró kezében rendkívül jól mutattak a vonós hangszerek, és persze az elmaradhatatlan fuvola, melyet néha hangfelvételre vett, ahogyan zongorával és gitárral kíséri azt a szólamot, amelyet a legjobban tudott: a hegedűt. Persze, kevés olyan dal volt, amelyet igazán profin tudott bemutatni egyes hangszereken, hiszen nem tanulta egyiket sem. Csak kikövetkeztette a hangokat, és egymás után rakta őket hallás szerint, így jött létre a többszólamú „Süss fel, Nap”, vagy a „Boci-Boci, tarka”, esetleg, ha nagyon akarta, valamilyen ismeretlen népdal.
De Emma… tisztában volt vele, hogy hallása meg sem közelíti kishúgáét, de egy dolgot teljes egészében magáénak tudhatott: és az a rendkívül ügyes, akrobatikus mozgás volt. Louise pontosan miatta lépett be a cheerleader-lányok közé, nem csak, és kizárólag, hogy együtt tölthessen egy kis időt legeslegjobb barátnőjével, hanem az őáltala bemutatott mozdulatok fellendülésére akarta kipróbálni a sportot. Ő is ott volt azon a bizonyos rajzórán, mikor kétszer negyvenöt perc alatt a tanár három „F”-et is feljegyzett magának a naplóba.

***

Cloe aznap zavartan vánszorgott be az egyetemre Sunday kíséretében. Olyan érzése volt, mintha őt figyelnék – vagy éppen a mellette sétáló, tündérien mosolygó szőkeséget. Az aranyszínű lobboncon alig tudott átlátni: még a hangot is felfogta, tehát inkább (neve hosszas szólongatása helyett) finoman megpöcögtette annak porcelán vállát.
- Figyelj, Sunday, kérlek, ne nevess ki, de az a szőkésbarna hajú fickó a hátunk mögött nem követ minket már Portmanék háza óta? – kérdezte kissé feszülten. Mi tagadás, az ember egy csöppet aggódni kezd, mikor egy nálanál idősebb pasas veszi üldözőbe, akit ráadásul még soha életében nem látott.
- Kik azok a Portmanék? – értetlenkedett barátnője, ki kérdése után lopva hátrapillantott.
Cloe hatalmasat sóhajtva maga felé fordította Sunday tűnődő fejét.
- Lényegtelen. – felelte. – Nekem teljesen úgy tűnik, mintha háztömbök óta a nyomunkban lenne. – Felhúzta vörös szemöldökét.
- Nem vagy te egy kicsit paranoiás? Elvégre meghalt a… tehát érthető, hogy… mert… - próbálkozott Sunday, de állandóan rosszul fejezte volna be mondatát. – Befejeztem.
- Helyes. – szögezte le. – Semmi kedvem nincsen a halott vőlegényemről cseverészni.
- Vőlegény? – lepődött meg Sunday, kinek a döbbenet igazán észrevehető módon suhant át arcán. – Nem voltál kissé… fiatal ehhez?
- Huszonhárom évesen? Részemről nem. De azt hiszem a tinédzserkori álmokról és visítozó unokákról a házamban, miközben én ősz hajjal kötögetek, a kárómintás pulóveres, újságot olvasó Aden mellett egy kisvárosi villa békés teraszán, örökre lemondhatok. Hogy miért? Kérdezd meg a sírkőtől. – mondta ridegen Cloe, aki ismét gyors mozdulattal elfordította fejét. A férfi még mindig őket követte.
- És… hamvasztottak? – puhatolódzott barátnője.
Cloe-ra rájött a hidegrázás, egy pillanatra sápadt kezén libabőr kezdett éktelenkedni. A lány már majdnem meg akarta kérdezni: „És a te szüleidet hogyan temették el?”, de nem akart udvariatlannak tűnni, így ugrotta ezt a kérdést, s mielőtt Sunday sajnálkozásba és heves bocsánatkérésbe kezdett volna, Cloe csendre intette.
- A teste a baleset során szétroncsolódott, az arcát teljes egészében leszedte a szélvédő a csapódásnál. Szerintem tökéletesen érthető, miért nem volt nyitott koporsós temetése. – mesélte a nő falfehér arccal, színtelen hangon, amely olyannyira monoton volt, hogy a halotti beszédet mondó papok is megirigyelhették volna.
A két lány csak szótlanul sétált egymás mellett. Lassan befordultak az egyetem felé vezető úton, ahová időközben Sunday-t is gond nélkül felvették (a remek felvételijének és tanulmányi eredményeinek köszönhetően), mikor a mögöttük sétáló idegen végre kimutatta: nem véletlenül eredt a nyomukba.

***

Melanie nem hitte, hogy bármikor is vége lesz annak a tanítási órának. Határozottan úgy gondolta, hogy az érzékelhetetlen időzónák befolyásolják saját időérzékét is, s már alig bírta követni, hogy az óra a falon, a kezén, az óra mások kezén, a telefonon, valamint a megállóknál mennyit mutat. Fülében minden úgy kattogott, mint ott, múltkori látomásában, mikor beleült abba a gyilkos hintaszékbe gyermekszobájában…
Megszólalt az iskolai csengő, mire a kislány úgy összerezzent, hogy néhányan határozottan nevettek rajta. Szinte biztos volt benne, hogy ez több volt, mint háromnegyed óra, bár lehetséges, hogy csak azért tűnt ilyen kínosan hosszúnak az ott töltött idő, mert iszonyatos utálatot érzett a kémia és biológia iránt, avagy a diákok bámulták őt folyamatosam. Kénytelen volt az akadályokat szemrebbenés nélkül viselni. Egyszer úgyis vége lesz.
A második órája valamivel gördülékenyebb és felszabadultabb volt: az irodalom mindig kedvenc tantárgyai közé tartozott, így gyorsabban is telt. Az ebédszünete azonban korántsem volt ilyen nyugodt, sőt: maga volt a túlélhetetlen rémálom.
Az ebédlőben hatalmas volt a nyüzsgés, mindenki jobbnál-jobb helyek után vadászott, amiben Melnek volt valami különösen szokatlan és agresszív. Nem mintha ez megzavartra volna amúgy is megkeményedett lelki világát, épp ellenkezőleg – inkább csak megerősítette a jenki kitalációk igazságtartamát, amelyekben a látottak most kísértetiesen hasonlítottak az itteni képekre.
- Hé. – szólította meg Candy, osztálytársa, aki mellé biológián ültették. – Hogy tetszik a suli? – érdeklődött, majd helyet foglalt a kislány addig üres asztalánál.
- Klassz. – füllentett. - Alig várom az angolt.
És ez valamennyire igaz is volt – alig várta, hogy a harmadik, negyedik, és ötödik órája is véget érjen, hogy mindezek után hazamehessen bőgni, vagy legalább is torka szakadtából ordítani.

***

- Emma, figyelsz te egyáltalán? – hajolt Louise Williams barátnője felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Harries. - lépett közel padjához Mr. Ernest, majd feltolta görbe orráról lecsúszott okuláréját.
A lány zavartan felkapta fejét, majd egyenesen a látszólag haragos, s értetlen férfi szemeibe nézett. Ez volt az utolsó alkalom, hogy elkalandoztak a gondolatai… nem szabadott többet arra a titokzatos házra gondolnia, hiszen ezek Melanie rémálmai voltak, nem akarta, hogy az övéi is legyenek. Öccse idióta hóbortjai pedig teljesen hidegen hagyták, ő már biztos volt benne, hogy ő valamiért nem egészen normális.
Elveszítette az utolsó lehetőségét azzal, hogy nem válaszolt Mr. Ernest kérdésére, hiszen így biztosan nem fogja megkapni a jobb jegyet. Mi is volt az a kérdés?
- Igen, Mr. Ernest, elnézést. – kért bocsánatot Emma, azonban tanára rosszalló pillantást vetett feléje.
- A kérdésem Salvador Dalí – Szürrealista kompozíció című festményére alapozódik. Mikor is készült ez? – sétált Mr. Ernest körbe a teremben.
Emma lehajtott fejjel is érzékelte, hogy minden tekintet egyenesen rá szegeződik, s tudta, hogy amint kimondja a rossz választ, vagy mindenki hatalmas nevetésben tör ki, vagy nem mond semmit, s akkor a többiek által súgott dolgokat egészen biztosan hibásan és pontatlanul fogja elmondani, és persze akkor szintén kinevethetik, ami bár az ilyen korosztályban nem jellemző, mégis meglepően éretlenek tudnak lenni.
- Öhm… - akadozott hangja, s megpróbált belepillantani művészettörténelem füzetébe. Mr. Ernest azonnal becsukta, s kérdő tekintettel figyelte tanítványát. – 1928-ban, uram. – mondta, miután Louise a kelleténél hangosabban súgta meg a választ.
- Remek, Williams, csak éppen nem magához irányult a kérdésem. Máskor elvárnám, hogy annak az agyából pattanjon ki a válasz, akit felszólítottam. Mozgassa meg a kis szürkéket, Harries, mert egy bájos mosollyal és a pom-pom lány tudásával nem fogom átengedni. – rótta meg a fiatal lányt, majd másra terelte a szót. Emma fellélegezhetett, azonban biztos volt benne, hogy a tanár pikkel rá, így nem nyugodhatott meg teljesen. Tudta, hogy pluszfeladatokat kell majd csinálnia, hiszen olyan tantárgyból, mint művészettörténelem, nem bukhat meg. - Szeretném, ha otthon jellemeznék nekem a szürrealizmus képzőművészeti irányzatait, és kiírnának néhány dolgot René Magritte életrajzából, ugyanis jövő órán tesztet írnak belőle. Köszönöm a figyelmet. – mondta a végszót, mire azonnal megszólalt a fülsüketítő iskolai csengő.
Emma tisztában volt vele, hogy nem ússza meg, s Mr. Ernest oda fogja hívni magához, mikor már éppen távozna az osztályteremből, így már egyenesen odasétált, s nem várta meg a figyelmeztetést.
- A múltkori dolgozata. – nyújtotta át Mr. Ernest a lány dolgozatát, amelyen ott virított a hatalmas „F” betű. Emma elkeseredetten olvasta végig a pirossal alá-és áthúzott sorokat, majd csalódottan nézett tanárára, ki éppen zsíros haját simítgatta kis kézitükrébe nézve. – Remélem ez az óra tanulságként szolgált, ahogyan az összes többi is. Muszáj lesz tanulnia, hiszen maga is látja, hogy a nélkül semmire nem megy majd. Ezt jól vésse az eszébe. De tudja… nem értem magát, Harries. – ingatta fejét, majd lassan odahajolt Emmához, és megkocogtatta annak homlokát. – Minden odabent van.
A lány zavartan eltávolodott, majd ügyetlenül kibukdácsolt a tanterem ajtaján.
Louise értetlen arcot vágva szökkent barátnője mellé. Az egy kurta biccentéssel megtoldott „Semmit”-t kinyögve jelezte, hogy minden a legnagyobb rendben. Azonban az ő fejében nem volt így – Mr. Ernest meg akarta húzni rajzból.
- Pikkel rád. Kiszúrt magának. Kipécézett. Életed megkeserítője lesz, életed végéig kísérteni fog az okulárés pasas. Szerintem valami nagyon nem kóser vele. Bár, ha engem kérdezel, szerintem pedo…
- Louise! – szakította félbe a lányt Emma, miközben beléptek az ebédlő ajtaján. – Kik azok a fickók?
A szőke lány felháborodva felelt.
- Én tudjam, ki jár itt suliba már több mint tíz éve? – kérdezte, de azonnal megenyhült mikor megpillantotta a szóban forgó egyéneket.
A négy titokzatos fiú lassan, de annál elegánsabban lépett be. Az egyiknek koromfekete haj által körbevett, határozott arca volt, sötétbarna szemekkel, kissé zöldes bőrrel. Arccsontjai kissé kiugrottak, álla hegyes volt, ettől maga az arc jellegzetesnek, ám de beesettnek hatott. Olyan volt, mintha teljesen kilógna a sorból: a többiek izmosabb testalkata mellett az övé sokkal soványabbnak, mégis légiesebbnek tűnt. Ő volt John Folder, a négy közüli legfiatalabb fiú. Mellette sétált a valamivel kisfiúsabb arcú, kékszemű Josh, ki angyalinak tűnhetett kissé vöröses, szőkés, bongyorkás hajával, azonban korántsem volt biztos, hogy a tündérien bájos, szépfiús mosoly mögött nem lapul valami határozottan ördögi. A harmadik fiú Brandt volt, mindkét fiúnak a bátyja, a rangidős. Talán ő volt a legmagasabb, ám a legátlagosabb mindközül. Persze, az úszó-felsőtest és helyes, jóképű, érett arc mellé még az intelligencia sűrű csillogása is társult a sötétbarna szempárban, mégis mást követtek. A negyediket, a legveszélyesebbnek tűnő egyedet. Vállig érő, világosbarna haja, és zöldes macskaszeme démoni külsőt kölcsönzött Kam Wilde-nak, aki – mondanom sem kell – a bandavezér volt. Ha az ember elvonatkoztat attól, hogy hárman testvérek, és mennyire hasonlítanak egymásra, igazán, csak, ha belevesszük a negyediket, akkor tűnnek teljesnek, hiszen igenis mindegyik fiúban volt valami közös. De nem csak külsőjükön viseltek közös tulajdonságokat: bennük, magukban is.
Emma és Louise teljesen megbűvöltté és elvarázsolttá váltak, azonban nem állhattak csak úgy ott, tátott szájjal, guvadt szemmel, nyál csorgatva: ez lett volna a legrosszabb és legszánalmasabb cselekedet részükről. Tehát gyorsan és zavartan szedték lábukat az aznapi kínálat felé, ami nem állt másból, mint krumpli-, uborka-, kukorica-, és tojássalátából, valamint valami beazonosítatlan szójás húsféleségből, amely már ránézésre maga volt az ételmérgezés és az egy hétig tartó, frankó hasmenéssel egybevett gyomorrontás.
Miután megállapodtak, hogy aznap mindenképpen koplalnak, helyet foglaltak egy már, osztálytársakkal teletömött asztalnál.
- Csá, Gyufafej! – köszönt Emmának Travis, kinek ugyanolyan élénkvörös haja volt, mint a lánynak, így a gúnyolódás... nos, kissé szánalmasnak hatott.
- Csá, Travis... izé... mikor mész festetni... khm, ööö... Írországba? – próbálkozott valami frappánsat kinyögni, de a gyenge beszólást hatalmas, lenéző vihogás fogadta. Csöppet sem olyan ováció, amilyenre az ember számított egy általa jónak látott sértés után.
- Hát ez eléggé... hogy is mondjam? Gyatra volt. Gáz. Ciki. De fölöslegesen járatod le magad előttünk, mikor az egész iskola előtt is megteszed. Hiszen erre ott vannak a kosármeccsek, amikor miniszoknyában ugra-bugrálsz és idétlenkedsz két pom-pommal a kezedben. – És Travis megállás nélkül röhögött, majd néhány hosszú perc múlva lefagyott a mosoly arcáról. Nem azért, mert a lányt is izgatta, amit mond (hiszen Emma fülig vörösödött szégyenében), nem is azért, mert a többiek nem nevettek viccén (ugyanis a sakk-klubbos társaság addig nevetett a viccen, míg Travis), hanem azért, mert egy látszólag végzős, vagy annál idősebb, jóvágású fiatalember lépett oda asztalukhoz. Megkocogtatta Emma vállát.
- Nincs kedved neked, és a barátnődnek átülni a mi asztalunkhoz? Onnan egy életre elhúztak az emberek. – Villantott a lányokra egy elbűvölő mosolyt. – A nevem Brandt Folder.
Louise és Emma is bólintottak, majd Travisre pillantottak, gúnyosan, lenézően, s utána nem is törődve a veszéllyel, ami a meggondolatlan cselekedet követte, tovaszökkentek a fiúk elit társaságához: az Éjbenjárók testvériségéhez.

***

Stephanie bátyja, Drew kezét fogva sétált el a tőlük igazánnem messze levő orvoshoz. Nekik aznap nem kellett iskolába menniük: Drew osztálya kirándulásra ment Európába, amire őt milyen véletlen, nem fizették be (ez amolyan elmaradt osztály-és tanulmányi kirándulásnak vehető be), Steph, a legkisebb Harries pedig „lázas beteg” lett az éjszaka során. Sarah, édesanyjuk kérésére (igazán nem is kérés volt, hanem olyan parancs, amit hülye az ember nem betartani) Drew köteles volt elkísérni kishúgát a doktorhoz.
A kórisme a jó öreg influenza volt, és a gyermekre nehezedő, iskolai stresszt mutató tünetek, azaz a „Hogyan etessük be édesanyánkkal, hogy betegek vagyunk, mert másnap három számonkérés is lesz?” és ebből kifolyólag a „Hogyan fűzzük meg a dokit, hogy adjon igazolást, mikor nem akarunk bemenni az iskolába, mert másnap három számonkérés is lesz?” szindróma. Persze, Steph-nek sem kellett kétszer mondani, hogy aznap akkor maradjon otthon, és mivel az este történtek miatt is volt oka rosszul lenni, Drew felügyeletével Sarah egyhetes szabadságra bocsátotta.
- Öhm... Drew. – szólalt meg a kislány az út felénél, édes kis hangocskáján. – Itt jobbra kellett volna fordulni.
- Teszünk egy kis kitérőt. – felelte röviden, s arcán gonosz mosoly terült el. Hirtelen láthatóvá vált a kerülő oka, s az útváltoztatás egy pillanatra szörnyen rossz ötletnek tűnt Drew számára is: Steph megpillantotta az idős, viktoriánus szellemházat, kit az emberek már csak úgy hívtak: Nilofer. Ez volt az első Úrnőjének a neve. Kertjében ott állt egy kiszáradt, roskadozó almafa, a penészes madáritatók félelmetes kis szobrai, az idős hintának szakadt, megviselt maradványai, és a rozoga ajtóhoz elvezető, göröngyös, macskaköves utacska. Néhány graffiti maradt egyes oszlopokon, hogy „Ne térj le az ösvényről!”, vagy „Ne lépj be a kapun, mert halál vár rád!”, de ezek valószínűleg csak az idétlen fiatalok agyából kipattant megfélemlítő gondolatok voltak. A telek már öreg, szürke fakerítéssel körbevett birtok volt, olyasmi volt a színe, mint a törött spalettáknak, vagy a terasz kerítésének. Stephanie tiltakozott, hogy ne menjenek be, de erősködő, megbabonázott bátyja megbűvölten hallgatta a gyermekkacajt, miközben egyre közelebb, és közelebb rángatta húgát a házhoz.
Észrevették, hogy a sarkon tükrök vannak. Mindenhonnan egy kis téglalap alakú, egyszerű tükörből néztek vissza magukra. A már kopottas tükrök fölött gyermekarcok sorakoztak egyenes vonalban a háztetőnél, a kinyílt spaletták mögött pedig vagy berácsozott, vagy betört ablakok voltak. És Stephanie megesküdött volna rá, hogy az egyik mögött elsuhant valami. Valami fehér, és veszélyes.

Frissítéssel kapcsolatos információk

Sziasztok!! :))
De rég írtam ide. :S Igen, tudom, sajnos nagyon meg vagyok csúszva a frissítéssel, már három hete nem írtam ide új bejegyzést. Persze, megvannak a fejezetek, csak fel kéne rakni őket, de sajna se időm, se lehetőségem nincsen erre, mivel külföldön nyaral a család. Mindenkinek követem a történetét, az összes frissítést elolvasom, csak hozzászólást a laptop nem egészen támogatja, valami hibát jelez mindig, mikor megpróbálom. Nagyon ritkán sikerül csak, szóval inkább nem kísérletezek Apa gépén. De ezeket ígérem, otthon bepótolom, és mindenkinek írok egy regényt kommentként, tehát ezért igazán ne aggódjatok. :) A következő fejezet azt hiszem, hétfőn jön, mert vasárnap késő este érünk haza, tehát csak akkor lesz rá lehetőségem frissíteni, nem várok jövő hét szombatig. Ugyanis az eredeti koncepció az lett volna, hogy szombaton frissítek vasárnap helyett, mivel akkor megyek táborba, de ezt a lehetőséget ugrottam, így inkább előbb teszem fel az új fejezetet. :) Nova Stories rendszerint csütörtökön lesz, a beígért kéthetes frissítés. ^^
Elenának nagyon szépen köszönök minden ajándékot, amit tőle kaptam, a chatet, a bannert, az üzenőfalat, igazán örültem nekik. :))
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a kedves hozzászólásokat és méltatásokat, nagyon jól esnek. Amint hazaértem, válaszolok mindre, és az új fejezetekre is. :)
Addig is további napfényes és boldog vakációt kívánok mindenkinek!!
Puszi,
Eilis

1. fejezet

Sziasztok! :)
Tudom, hogy elmaradt a tegnapi frissítés, de nem volt se időm, se netem feltenni az új részt, így életemben először megkésve teszem föl. :S Ezért bocsánatot kérek!!
Ezt a részt drága Elenának ajánlom, szerintem rá fog ismerni a történet első pár sorára. :)
Tehát remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ^^
Puszi,
Eilis

Cloe szippantott egyet cigarettájából, majd újra szájába vette a csikket. Egy újságot lapozgatott a Digby’s vendéglőben, néhány saroknyira állandó szállásától. Gondterhelt arcot vágott, néha beletúrt hosszú, vörös hajába. Egész arcát sűrűn szeplők borították, égszínkék szemei nagyon furcsán mutattak sápadt, pöttyös arcán. Kivette a cigarettát a szájából, a csikket pedig elnyomta, mikor felbukkant két pincérnő. Cloe a szeme sarkából észrevette, hogy közelednek, ezért felvonta vörös szemöldökét.
Egy pincérnő még rendben van, de, hogy kettő?
Amikor odaértek az asztalához, még mindig nem nézett föl az újságból, csak úgy tett, mintha elmélyülten olvasna egy hosszú, érdekes tudósítást a Napi Lapban. Az egyik pincérnő megköszörülte torkát, mire Cloe kelletlenül felnézett.
- Cloe - szólalt meg az egyik. – Nagyon sajnáljuk, ami Adennel történt. Olvastuk az újságban…
Cloe megforgatta szemeit, majd a lépcső felé nézett.
- Áh, Darcy, Electra. Amúgy meg már teljesen mindegy, igyekszem teljesen elfelejteni. Az embereknek talán nem fog hiányozni… különben sem játszott ismert sorozatokban. Persze, sokat keresett, és minden bizonnyal direkt őt ütötték el, nem mást. Adent szándékosan gyilkolták meg. – mondta, miközben újra elővett egy cigarettát, és öngyújtót, már készült rágyújtani, amikor a Darcy megszólalt.
- Ami azt illeti Cloe - Újból megköszörülte a torkát, amikor látta, hogy Cloe rosszalló pillantást vet feléje. – Téged is megpróbáltak eltenni láb alól. Érdeklődtek „Rozsdafej” iránt.
Darcy, kinek megdöbbentően világos színű volt a haja, itt elfojtott egy nevetést, így csak ajka széle remegett.
- Mily érdekes – Mosolyodott el Cloe a név hallatán. – Engem „Répafej” névvel szoktak megilletni. Azt hiszem pont te. – Darcy itt rögtön elpirult, s lesütötte szemét. - Ilyenről még nem is hallottam… ez nagyon új.
- Nos, akkor az illető nem sokat tudhatott rólad. Egyébként meg… a gyilkosnak egész biztosan nem a pénzre fájhatott a foga. Jobb áldozatot is választhatott volna magának, ha nem veszed sértésnek. Adennél sokkal jobban kereső színészek is léteznek, akiknek még nem került sor meggyilkolásukra, ha szabad ezt mondanom.
Cloe ezen elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
- Valóban, Aden… nem keresett túl jól. De már úgysem érdekel. Továbbléptem. – jelentette ki egyszerűen, majd egy gyors pillantást vetett ezüstórájára. – Elnézéseteket kérem, de az idő úgy elrepült, hogy észre sem vettem! Már fél órája másutt kéne lennem. – Azért még utólag meggyújtotta a cigaretta végét, majd felkapta holmiját, s a kijárat felé vette az irányt.
Electra és Darcy bólintottak, azonban nem várták meg, míg a nő távozik, csak elvették a kiürült kávéscsészéjét, s a pult mögé siettek.
A fiatal nő akármennyire is jól leplezte a vendéglőben, hogy nem érdekli barátja halála, azonban ez korántsem így történt. Amikor kilépett az ajtón szeméből akaratlanul is könnycseppek csordultak ki, szempillája nedves lett az ezüstös cseppektől, melyek szeplős arcán csorogtak le. Aden halála szörnyen megviselte. Rászokott a dohányzásra, lelki beteg lett, és szinte összes idejét különböző nyelvek tanulásával töltötte. Mikor megpillantotta a hullát, csak üveges tekintetét látta, azokat a smaragdzöld szemeket, melyekben órákig tudott gyönyörködni. Cloe nem dolgozott, egyetemre viszont még mindig járt, így még munkát is kellett keresnie, azonban eltervezte, hogy barátjának halála után csak néhány héttel megy állásinterjúra. Igazság szerint az indoka, amiért távozott a vendéglőből, és otthagyta a két kíváncsiskodó pincérnőt nem az idő volt, hanem mert nem bírt tovább elhunyt szerelméről társalogni, így helyesnek tartotta, hogy útnak induljon. Lelki szemei előtt újra megjelent Aden – az a szív, mely már nem dobog többé, az a szem, mely nem pislog többet, az a tekintet, melyből meglepődés sugárzott, az az ember, kiből már az utolsó cseppig kiszivárgott az élet.
Gyorsan letörölte a könnycseppeket arcáról, megrázta fejét, táskájából selyem zsebkendőt vett elő, melybe belefújta orrát, majd gondosan összehajtogatta, s végül eltette. Mindent ki akart törölni a fejéből, ami Aden-re emlékeztette.
Tisztában volt vele, hogy Darcy hazudott; őt nem akarták eltenni láb alól. Az a nő mindig is utálta, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy megsérthesse különböző becenevekkel, melyekkel élénkvörös hajára akart utalni.
Cloe lesoványodott szerelmének halála után. Nem bírt enni, nem bírt aludni, nem tudott inni sem. Mindent gyűlölt, ami régi életére emlékeztette, hiszen tudta; mostantól minden gyökeresen megváltozik. Semmiképpen sem vágyott újabb párkapcsolatra, azt pedig végleg nem akarta, hogy valaki megpróbálja őt pótolni.
Sietősre vette a dolgot. Néha rápillantott egy-egy hatalmas óriásplakátra, amelyek az új filmsiker főhősét ábrázolták. Ő is látta ezeket a filmeket… Adennel együtt. Már-már menekült az emlékektől, amik csak egy pillanatra is eszébe juttatták Adent.
A kihalt, üres utcákat járta. Olyan helyet akart keresni, ahol egyes-egyedül töltheti amúgy is magányos perceit. Kedves kis városát mindig is úgy ismerte, mint saját tenyerét, és amikor még kisebb volt, mamájával és testvéreivel bejárták az egész világot. Persze, modellkarrierje miatt később ez kulcsfontosságú volt, de később úgy gondolta, nem érdemes tovább folytatnia.
Most viszont minden olyan idegennek tűnt. A házak falait teleplakátozták az új tündöklő filmszenzációk posztereivel, és a híres emberek nagyszabású showműsorainak reklámaival, melyeknek a közeljövőben készültek leadni premierét a televízióban. Úgy döntött, hogy eladja a TV-t is – nem csak a pénz kellett neki, hanem maga az emlék kitörlése fejéből, hogy néha Adennel nézték együtt. Az is megfordult fejében, hogy még a régi munkájából, a modellkedésből megkeresett pénzből vásárolt méregdrága tervezői ruhadarabokat eladja jó pénzért. Csak Aden kedvéért viselte néha egy-egy otthoni, illetve különleges, költséges esti étkezések vagy néhány igazán pazar rendezvény alkalmából. Azon azonban elgondolkozott, hogy a mélykék selyemruháját odaadja-e valakinek, hiszen az emelte ki legjobban a szemét, és karcsú alakját.
Idegesen lerántotta válláról elegáns bőrtáskáját és kotorászni kezdett belsejében csörgő mobiltelefonjáért, mely kizökkentette elmélyült gondolkodásából.
- Halló? – szólt bele, mikor megtalálta, majd dühösen fújtatva tömködte vissza a kipakolt dolgokat táskájának szatén belsejébe. Az illető már letehette a telefont, ugyanis Cloe válaszként néhány sípolást hallott csak, így idegesen belevágta a telefont kézitáskájába, és továbbjárta az üres utcákat. A meleg levegőtől izzadt, de nem foglalkozott vele – ahogy azzal sem, hogy keze még lenge nyári ruháján keresztül is beszivárgott a borzasztó forróság úgy, hogy alig tudott már lélegezni. Újra kicsordultak könnyei.
- Ez az átkozott kánikula… - mormolta magának, és letörölte a nedves cseppeket arcáról. Megrázta fejét, mintha ezzel ki tudná törölni az emlékeket fejéből. Gyerekesen viselkedett, ez bizonyos. Egészen addig, míg élt Aden, álomvilágban élt. Barátjának balesete után felhagyott a modellkedéssel, minden energiáját a tanulásba fektette, és új állást akart szerezni – ezzel is csak el akarta terelni a gondolatokat.
Bizonyára szörnyen nézek ki. – bosszankodott magában. Így összezuhanva még sosem éreztem magam. Talán el kéne felejtenem mindent, és akkor jobb életem lehetne. – Néhány pillanatig ezen elgondolkodott. Vagy talán mégsem. Bár meglehet… nem. Miért kellett barátságot kötnöm egy színésszel? Miért nem választottam egy ostoba villanyszerelőt? Adennek abba kellett volna hagynia a színészkedést, rendkívül tehetségtelen volt. De én így is szerettem. – jegyezte meg gondolatban. Újra meg kellett ráznia a fejét, hogy kitörölje az emlékeket. Sok filmet látott erről: arról, hogy kedvesének szelleme visszatér a nőhöz. Nem akarta követni a halálba, de mindenesetre szeretett volna vele találkozni; még egy végső búcsút inteni tőle.
Mivel üssem el az időt? – kérdezte magától, majd eszébe jutott egy számára remek ötlet, s előkapta zsebéből a telefont, amelyet éppen az előbb tett el. Első ötlete a temető volt, de még gondolni sem mert rá, hogy ő bármikor is betegye oda lábát a közeljövőben, így megpróbálta valamivel elterelni figyelmét, így tárcsázta édesanyja, Sarah számát. Néhány másodperc után egy aggodalommal teli hang szólt bele.
- Láttam a számodat, és azonnal felvettem. Mi a baj, Cloe, kicsim?
Hangja különleges volt. Különösen félelemmel teli, aggódó és rendkívül zaklatott. Cloe hozzá foghatóval még sosem találkozott, ezért is bízott meg benne feltétel nélkül, ezért volt ő a legeslegjobb anyuka a világon, akire mindig számíthatott.
- Nem érzem túl jól magam.
- Ez érthető. Mit szeretnél? – kérdezte gyorsan Sarah.
Cloe kissé megkésve válaszolt édesanyja azonnal feltett kérdésére.
- Nem jönnél át hozzám, Anya? Vagy… inkább… tudod mit? Nem zavarna, ha meglátogatnálak titeket néhány percre? Csak… tudod, már haza sem akarok menni, épp csak jó lett volna veled, meg a srácokkal tölteni egy kis időt.
- Ez természetes. Gyere csak. Lemenjek érted a kapu elé, vagy még emlékszel arra a házra, ahol húsz éven keresztül éltél? – próbált tréfálkozni a középkorú anyuka.
- Nem kell, köszi. Feltalálok. – Mosolygott a nő, majd útnak indult régi otthona felé.

Ezzel egy időben Melanie fejét a koszos ablaküveghez nyomva bámult ki, mellette szegényes csomagjai tömörödtek egy ülésen. A vonat ott zakatolt mellette, a rozsdás síneken alig-alig tudott elindulni. Testvérei alig beszéltek, Sunday előtte, Louise pedig mögötte helyezkedett el. Hosszú utat választottak – egyenesen Amerikába szállítmányozták őket, miután egy hónappal ezelőtt meghaltak szüleik. Melanie a történtek után egy elmegyógyintézetben aludt, ilyenkor akaratlanul is eszébe jutott az Óz, a csodák csodája, s, mikor a filmet látta, saját maga jutott eszébe. Őt is oda vitték, csak őt nem egy forgószél kapta, és repítette el kansasi házával együtt, majd vitte egy smaragdkastélyhoz a sárgaköves út mentén… nem. Őt egy szörnyű rémálom fogta el, és vitte egy olyan elvont világba, ahol a halálon és szellemeken kívül nem létezett más. Ő nem találkozhatott a Bádogemberrel, sem a Madárijesztővel. Neki azokat a torz arcokat kellett látnia, kik fejében és álmaiban éltek a házban, és az ajtó mögötti szobában, kik zenélődobozokat tekergettek, elhangolt zongorabillentyűkön játszottak, s énekeltek, méghozzá a lehető legfélelmetesebb módon. De kik voltak ők, kiket Melanie látott? És miért követte őt ez a szörnyűség? Miért kellett majd neki is egy olyan házban élnie, amitől már kiskora óta rettegett? Miért kellett ezek után minden egyes áldott napon elhaladnia amellett a félelmetes ház mellett, amely alig néhány lépésnyire volt jövendőbeli házuktól és iskolájuktól? Talán nem is akart ezekre a kérdésekre választ kapni, mert csak nyomorú életét keserítették meg volna még jobban, azonban nem élhetett ilyen szörnyűségben, élete végéig rémálmokkal küszködve… ezt nem hagyhatta.
A fájdalmasan zötykölődő vonatút után egy silány kis repülőre szálltak – kényelmetlen üléseken helyezkedtek el, s meglehetősen karakteres szaga volt ezeknek, amelyeken felismerhetetlen anyagok keveredtek. De érdekelte ez a testvéreket? Azon kívül, hogy felnyögtek, mikor a stewardess leültette őket néhány rosszarcú idegen mellé, nem foglalkoztak a félelmetes környezettel. Csak várták, hogy elérjék Amerikát, s szótlanul szálltak le a járműről, mikor az Kaliforniában földet ért. Eléjük jött Sarah Harries, az örökké elfoglalt üzletember édesanya, kinek élénkvörös haját már a távolból látni lehetett, s persze az integető kezekről is tökéletesen fel lehetett ismerni.
Vajon milyen lesz ezután az élet? Megpróbálják majd elfelejtetni vele azt, amit látott, és nyugodt környezetben nőhet fel? Az után, hogy senki nem tudta megmondani neki, hogyan haltak meg szülei? Akármennyit kérdezték a mentőket, a rendőröket a történtekről, semmiről nem számoltak be nekik, és Melanie sem tudott többet mondani értelmetlen makogásnál. Félelmetes estét élt át aznap, és elvárták volna tőle, hogy ő beszéljen? A kislány nem beszélt már napok óta. Nem
Kevés holmijukat berakodták a nő csomagtartójába, s már indultak is a napsütötte időben, amely kissé furcsa volt a testvéreknek, tekintve, hogy órákkal ezelőtt még borzasztó rossz időben utaztak – indulásuk előtt megeredt az eső, a széltől fodrozódott a tócsák teteje, az erős fuvallatok csapkodták a fából készült spalettákat. De itt… minden teljesen más volt. Melanie nem gondolta, hogy egy kis puszta napsütéstől megjavul az élete, de határozottan… más lett.
Hatalmas ováció köszöntötte a lányok érkezését, azonban tiszteletben tartották, hogy most nem szándékoznak társalogni barátaikkal.
Sarah éppen vacsorát főzött – kénytelen volt sokat készíteni, ugyanis innentől hét éhes szájat kellett etetnie. Belegondolt, mennyire fáradt lesz nap végére, hogy az elsőszámú anya, és a komoly üzletember szerepét is be kell majd töltenie, de mivel tudta, mennyire szereti a gyermekeket, nem tiltakozott, s elvállalta, hogy ő legyen a Williams lányok új, nemsokára hivatalos gyámja.
Mikor elkészült az étellel, asztalhoz hívta a család többi tagját, Melanie lassan lecammogott a falépcsőn, s leült a számára fenntartott helyre. Sarah arról kérdezősködött, hogy szereti-e a sült csirkét, s ahogyan beszélt, Melanie gondolatai már teljesen másutt jártak – ugyanott volt, abban a viktoriánus házban, amely visszarepítette egészen a tizenkilencedik század Londonjába. Melanie éppen a fésülködő asztalka előtt ücsörgött, kihúzva magát, hiszen az etikett, az illem megkövetelte a helyes tartást, no meg a fűzőt. A hatalmas tükörbe belenézve nem látott mást, csak fegyelmezett, szoborszerű önmagát, amint gyönyörű holmikat viselve, gazdagon felékszerezett kislányként hallgatja a hallban álló emberek egyre hangosodó, elmélyült csevegését. Szinte érezte, ahogyan a szivarszobából kiszivárgott a nemes szivarok illata, s torkában csakhogy nem érezte, amint a kalapácsok mozogtak a kalapácslécben, mikor lenyomták a zongora billentyűit, majd a hangok a pedállal hosszasan zúgatva maradtak fülében. Megrezzent, mikor az ajtó recsegve kitárult, s idegesen kapta fel fejét az irritáló ricsajra. Senki nem állt ott. Nyugtalanul gyűrögette méregzöld ruhájának csipkeszegélyét, miután ismét odapillantott a nyitott ajtóra, amely egyre csak tárult, és tárult ki, de senki nem mozgatta. Tisztában volt vele, hogy bezárta az ajtót, hiszen mostanában esténként mindig megteszi. A díszes kulcs nem fordult el a zárban, az aranyozott kilincs nem nyomódott le az éjszaka folyamán. Körbetekintett, megvizsgálta a rámába feszített elegáns szövettapétákat, de égkék szeme sarkából még így is a bejáratot figyelte. Hamarosan felállt, mivel nem bírta tovább hallgatni az ajtó sokszoros ütközését a mahagóni fával, így szobájának egyetlen bejáratához sétált, majd erős mozdulattal becsapta azt. Szemei a faliórára szegeződtek, amelyek pontosan mutatták az időt – ezek szerint az ötórai teaparti már negyed órája és három perce folyamatosan tart. Lesimította bonyolult frizurakölteménybe rendezett szőke haját, majd lassan megindult a szoba másik vége felé. Porcelánbabáit egyenesen felsorakoztatta baldachinos ágya előtt található elegáns, antik ládán, de a csodálatos játékok most fenyegetően pillantottak vissza rá, s egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha követnék őt tekintetükkel. Felhúzta rózsaszín, balerinás zenélődobozának kis fogantyúját, majd addig tekergette, amíg meg nem szólalt Tchaikovsky Diótörőjének dala. Ismét vetett egy pillantást az órára, amely folyamatosan, szinte már túl pontosan kattogott fülében, s ez egyre csak hangosodott. Mindent olyan élesen hallott, hogy be kellett fognia fülét, s mikor már nem bírta tovább, hirtelen elhatározásból levetette magát a gondosan kifaragott hintaszékbe, amely gyerekszobájának majdhogynem üres felében állt. Az a legenda járta, hogy aki beleült, egy hónap elteltével meg is halt, így eltávolították a könyvtárszobából, s áthelyezték az örökké megbízható, jól nevelt, tökéletesen fegyelmezett és szófogadó Melanie-nak, ki azzal az ígérettel kergette ki szobájából az esetlegesen arra tévedt járókelőket, hogy nyugodjanak meg, ő majd egymaga megoldja a helyzetet, majd udvarias viselkedéssel, egy bájos mosollyal arcán, kiengedve hívatlan vendégeit, magára maradt. De elérkezett az idő, mikor megszegte a Ház Úrnője által kiszabott szabályokat, s helyet foglalt benne. Mire késztette erre? A hangok egyre hangosabban hallatszottak fülében. Melanie… Melanie… Melanie…
- Melanie, kicsim, te szereted a sült csirkét, igaz? – hajolt Sarah a kislány felé, ki eddig ülőhelyén elterülve járt teljesen elszeparált álomvilágában.
- Áh, persze… az nagyon finom. – Villantott a gyermek egy bájos mosolyt.
- Óh, a csudába. – bosszankodott az anyuka. – Drew még mindig sehol. Azt hiszem…
- Szívesen megkeresem. – ajánlkozott Melanie gyorsan, miközben magasra emelte sápadt kezecskéjét.
- Megköszönném. – felelte bájosan mosolyogva Sarah, s megsimogatta a kislány szőke haját.
Ettől Melanie-nak azonnal eszébe jutott a lefekvés előtti dédelgetés, mikor édesanyja altatta, így szinte menekült az étkezőből, amilyen gyorsan csak tudott. Rögtön indult volna Drew szobájába, hogy figyelmeztesse, elkészült a vacsora, azonban hirtelen megtorpant, méghozzá mikor megállt a lépcsőfordulóban, és érezte, hogy látott valamit. Lassan, kimért léptekkel visszasétált – szigorúan hátrafelé ment a lépcsőn, hogy ne kelljen időt töltenie a megfordulással, ha futnia kéne.
Szemei hatalmasra tágultak, mikor megpillantotta Drew-t – méghozzá a folyosón állt, egyenesen egy ajtó előtt, mozdulatlanul, kővé dermedve.
- Drew? – kérdezte Melanie remegő hangon. – Drew! Ne csináld már, nem vicces! Jól tudod, hogy…
A fiú nem nézett a kislány felé, csak hallgatott, mint a sír: s akkor már Melanie is megértette, mi folyik itt. Meghallotta.
Amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett futni, s elrántotta onnan a megkövülten ácsorgó Drew-t, kit majdhogynem megbabonázott a szörnyű, ijesztő zenélődoboz halkan szóló hangja. Ugyanaz szólt, mint furcsa, visszaemlékezésnek tűnő látomásában, mikor abban az ijesztő, viktoriánus házban tartózkodott… talán úgy nézhetett ki régen. Olyan érzése volt, mintha ő is odatartozna, mintha a szoba is egyenesen vonzaná, és benne lenne az a szék, amelyet látott, s meghalt, mikor beleült…
- Jól vagy, Mel? – pattant föl hirtelenjében Drew, miután a kislány ellökte. – Hadd segítsek.
- Te meg mi a csodát csináltál az ajtó előtt, ha? Megpróbáltad kinyitni? – gyanúsította meg a lány szegény fiút, ki folyamatosan hátrált, ahogyan jött vele szemben Melanie. – Tudod, hogy én miket látok erről a helyről? Hogy miattad van mindez?
- Azt hiszem, hallottam róla pár dolgot. – gondolkozott el. - De mindig ezt teszem, nem kell aggódnod! Tehát hagyj békén, jó? – förmedt rá a szőke kislányra, kinek dühös arckifejezésénél csak fenyegető kéztartása volt ijesztőbb. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok.
- Hát jó, legyen. Többet nem szólok, de ne lepődj meg, ha az elkárhozott lelkek este megpróbálnák megölni! Tudod, hogy régen milyen rítusokat tartottak abban a hülye szobában? Mi van, ha azért nem nyílik ki, mert még mindig bent vannak azok a valamik, amik nem engedik, hogy bemenj! És lehetséges, hogy összeköttetésben van azzal a házzal! Ami még ijesztőbb, tekintve, hogy az is szerepel a rémálmomban, ami hopp, milyen véletlen lehet… Szóval. Bármi történik, akármikor kinyílik az ajtó ne-menj-be. Ennyit kérek csupán. – ejtette lassan, szaggatottan a szavakat, remélve, hogy a vörös hajú fiú is megérti, majd egy kurta bólintással távozott.
A vacsora további része rendkívül csendesen telt – Cloe sem beszélt, csak éppen annyit, hogy közölte, aznap nem megy vissza saját lakásába, hanem a családi házban marad, hogy beszélhessen Sunday barátnőjével. Tulajdonképpen ez csak egy indok volt a sok közül, hogy ne kelljen visszamennie oda, ahol új életét kezdte élete szerelmével, azonban talán mégis volt kedve társalogni rég nem látott barátaival, s el is szerette volna mondani, hogy az iskolát, ahová a Williams lányok – Sunday kivételével – járni fognak, hol találják. Ugyanis Sunday egyidős volt vele, s megpróbálták beíratni Cloe egyetemére, azonban ahhoz szükséges lett volna egy felvételi, tehát egy egyszerű főiskolát választottak neki évvégéig.
Melanie és Louise is megkapták már a könyveket, amelyek szükségesek voltak az iskolában, majd a fiatalabbik beköltözött Stephanie-hoz, az idősebbik pedig Emmához, ahogyan azt szerették volna. Sunday a vendégszobában aludt, s mindenki más a sajátjában.
Azonban senkinek nem jött a szemére, kivétel nélkül. Sarah is csak feküdt az ágyában, hosszas munkája után, s a tiszta, fehér plafont bámulta megkövülten. Persze, elérkezett az óra, amikor már nem maradt éber egyikőjük sem, s mindegyiknek elnehezült szemhéja, de ez hajnali három után lehetett – addig mindenki csak az ijesztő csöndet hallgatta, és egymás egyenletes szuszogását.
Másnap reggel érdekes dolog történt. Mikor felkeltek, nyújtózkodva, ásítozva feltápászkodtak, s lebaktattak a lépcsőn, ahol a szokatlanul karikás szemű édesanya pakolászta az edényeket a reggelihez.
- De fáradt vagyok. – huppant le Emma a székére, majd megtörölte szemét, s jó nagyokat pislogott hatalmas, egymástól távollevő szemeivel.
- Én is. Nem aludtam valami jól az este. – vallotta be Louise, s felhúzta lábait az ülőhelyen, majd átkulcsolta azokat két karjával. – Rosszat álmodtam.
- Szintúgy. – felelte Drew, mikor ő is megérkezett az asztalhoz.
- Dettó. – mondta Melanie, ki majdhogynem újból elaludt a fából készült bútoron. – Stephanie sikítozott álmában, és én is. Meg beszéltünk. Sőt… az is lehet, hogy még mászkáltam is. – ismerte be elgondolkodva. – Na jó, tegye fel a kezét, aki rosszul aludt.
Nyolc kéz emelkedett a magasba.
- Ti mit álmodtatok? – tette fel a kérdést a pöttöm Steph, mikor beért a szobába, s nagy nehézségek árán felhúzta magát az egyik székre. – Mert én egy nagyon ijesztő házban jártam, és ott volt az ajtónk, az egyik szoba előtt.
- De érdekes. – mondta Emma. – Én is pont egy ilyenben jártam. Na és ti?S döbbenettel teli arckifejezések tömkelege irányult a kitágult szemű Melanie felé.